Mikor ennyi minden történik, mintha meghosszabbodna az idő. Hónapokkal ezelőttinek tűnik most számomra az utolsó bejegyzés, pedig csak ez a pár nap telt el. Mentem, voltam, és jöttem.
Jó lenne részletesen beszámolni az egészről, biztos hasznos is lenne a későbbiek szempontjából, de mégse fog most menni. A lényeget azért leírom, amíg még megvan a fejemben a három nap, a negyedik távolából.
Hétfőn hajnalban indultunk, nekem a bécsi Simmeringbe kellett eljutni. Sikerült, hibátlanul, csak a legvégén kellett egyszer útirányt változtatni. Mindenki megérkezett a bizonyos Hahn hotel elé. A főnök elfelejtette magával hozni a hangját, olyan rekedt volt, mintha Charlie-t és Al Pacino-t gyúrnánk egybe. Mondtam neki, hogy így aztán nem fog túl sokat beszélni. Később kiderült, hogy nem lett igazam - beszélt, és borzasztó volt. Nem is jött vissza hangja, csak a harmadik napon, akkor se mindig.
Reptér, osztrák ügyfél megtalálása, beszállás, felszállás, leszállás, átszállás némki kerengés után egy buszba, onnan egy másik terminálhoz, onnan vonatba, nem mégiscsak inkább egy másik buszba, onnan meg le a Majna-partra, a hajóhoz, ahol a szállásunk volt. Kulcskeresés okosan és kevésbé okosan (ki volt írva, hogy melyik szoba kié, csak későn vettük észre), átöltözés puccba, indulás. Főnök a belépőjéért vissza, utána végig egy zajos, külföldiektől hemzsegő utcán, be egy falatozóba, N-i még mindig nem iszik, a Leberkäse-Brötchen pedig rajtam kívül senkinek nem ízlett igazán. Vasútállomás megtalálása, felszállás, leszállás, átszállás, megint fel, megint le, itt vagyunk, nem, ez egy másik kiállítás, menjünk át amarra, de ne itt, hanem ott. Na, végre megvolt a helyszín, már csak potom 500 méter előre mindenféle futószalagokon, és be is értünk a Halle-ba, avagy a csarnokba. Innentől trappolás volt sokfele. Az ügyfelek, partnerek nevét inkább nem írom le, mert unalmas, és mert titok. Kb. 5 és fél óra múlva hagytuk el a helyszínt. Én különösen feldobott állapotban, mert a kedvenc partnerem maradt a végére, és végre engem is észrevettek, nem csak a főnököt meg Ágit. Ittunk ott egy pohár pezsgőt is, teljesen feldobódtam, hogy na, akkor most végre vége egy napnak, vagyis a kötelező részének, jöhet a móka. A móka annyi volt, hogy Ági és Misi kollégánk neje, aki a kiruccanásunkon vendégeskedett, versenyt jajongva fájlalták a lábukat, mert magassarkúban jöttek, harisnyahúzás nélkül. Én kényelmes lapos talpú cipőben voltam, meg se kottyant az a nap, csak harmadnapra lett egy kis derékfájás a dologból. Én mentem volna várost nézni, Majna-parti kacsákat, hattyúkat, vadludakat etetni... és mit ad a fene, mentem is. Mire a többiek a vacsorához összekészülődtek, én már megtettem a magam kis felfedezőkörét. Mentünk vacsorázni, megettem a maradékokat, szórakoztattam a népet, nagyon elememben voltam, mi tagadás. A főnök beszédhangja ekkor vált kb. elviselhetetlenül rekedtté, úgyhogy megpróbáltam annyit beszélni, hogy ő ne is jusson szóhoz. Csak részben sikerült.
Fekvés, nyugtalan alvás, nyüszörgő hajótest, nyitott ablak. Másnap reggeli, "Ivana" megismerése (ő a hajó személyzete, reggeliztető örökdarab, és horvát), húzás. Már megint a miniszoknyás kosztüm, csak ezúttal egy másik. Naaaaagy gyalogtúra a kiállításon, végzés ugyanakkor, este hatkor. Hihetetlenül sok új-régi arc, olyanok, akiket eleddig csak telefonon hallottam. Főleg Ágit ismerik, persze, mi az az egy év az ő 13 évéhez képest? Sajnos eléggé bejáratlan még a nevem, és főleg... én magam. Kár, mert nem szeretek utolsó lenni a sorban, és ahol lehet, teszek is ellene. Az évekkel viszont nem tudok versenyre kelni.
Az osztrák partnertől nem túl érzékeny búcsút véve öten maradtunk. Vacsora előtt kiültem a Majna-partra, egy hattyú egészen közel úszott, le is fotóztam. Tudni kell, hogy az én fényképezőgépen tönkrement, a főnök odaadta a cégeset, hogy azzal fotózhatok. Jöttek Ágiék, vicces fényképek készültek. Utána nekem templom kellett volna, hogy lássak olyat is, belülről. Nem volt, addigra mind bezárt, de megnéztünk egy nagy csomó házat. Nagyon csinosak is vannak köztük, de Frankfurt elég vegyes. Ilyen szempontból Görögországra (Athén) emlékeztet, ott van ilyen stíluskavalkád az utcákon. Ugyanoda mentünk enni, megint ittam sört, de ezúttal másfélét. Ment a mókázás, utána vissza a hajóra. Nem bírtam magammal, elmentem az éjszakába sétálni, csak a Majna egyik kis félszigetére, és vissza. Ezek az én kis különútjaim, egyszer még bajom lehet belőle. Most nem volt. Sétáltam egy jót.
Harmadnap a reggeli után egyből a csomagokkal mentünk a kiállításra, a megőrzőben vártak sorukra, míg mi utoljára körbementünk. A főnök hangja egészen megjavult, hála a jó égnek. Már nagyon elég volt addigra a Charlie-feelingből. Ötkor elegünkm lett, és elmentünk. Csomagok, reptér, evészet-ivászat. Valamiért indítványoztam, hogy a főnökkel egymásba karolva igyunk - ebből az lett, hogy pertut ittunk. A főnökkel. Még meg kell szokni a gondolatot...
Felszálltunk, Bécsben leszálltunk. Végre eljutottam WC-re... Már nagyon jól jött. Ági elvitt mindenkit a rendeltetési helyére, engem is hazahozott Neustadtba. Nagyon rendes volt tőle. Fél tizenkettőkor értem haza, és zutty.
Ma meg fél tizenkettőig aludtam. Dávid elment misére énekelni, utána összecihelődtünk és irány a természet. Badenbe mentünk, ott kirándultunk egy nagyobbacskát. A lábam jól bírja, bizony. Az új fényképezőgép, aminek a megvétele már hónapok óta téma, ezennel felavatásra került. Majd lesznek képek itt is, még válogatás alatt vannak. Most a főzésnek vége, a teregetés is megvolt, és ezúttal versek nélkül, a mai bölcselettel fogom zárni ezt a bejegyzést:
Tudnunk kell, hogy milyen volt a múlt, hogy megértsük a jelent, és megsejtsük a jövőt.