2013. május 12., vasárnap

Valami kimerít

Mindenesetre tegnap addig nem jutottam el, hogy egy bötűt írjak a blogba. Nem mintha nagyon igénybe lettem volna véve... tízig alvás, vacakolás, reggeli-ebéd egyszerre, vásárlás és haza és vásárlás az 1EURO-s boltban lánybúcsú-kellékeket és haza és lánybúcsú-szervezés és Dáviddal Steiermarkba utazás varázslatos tájakon át. Barokk kort idéző koncertre mentünk. Szép volt, érdekes hangszerekkel, három ember közreműködésével - csak tudnám, miért fordultam majdnem le a székről az álmosságtól csaknem egész idő alatt. És utána a hazafele úton is. Dávid meg aludt két órát délután, neki nem volt semmi ilyen problémája. Még jó, elvégre ő vezetett... és végig is dumálta az utat. Tudom is én már, miről... a fele jött át kb., valami technika volt, a fényképezőgéppel kapcsolatban. Lehet, hogy ezért aludtam el rajta majdnem... na jó, félre a tréfát, érdekes volt, amiről beszélt, csak... valahogy... kiesett a fele. Aztán hazaestünk, én az ágyba beestem, és zutty, ma háromnegyed tízig.

Most kell hát összekapni magunkat, meg a lakást, sietve. 

És eszembe jutott, hogy Cili blogján van egy helyes idézet, úgyhogy vers helyett meg bölcsesség helyett azt fogom most átmenteni ide (mindig csak a vers... néha jól jön egy kis próza):

"Mindnyájunkban egy egész világ lappang. Mindenkiben a maga sajátos világa! Hogy tudnánk egymást megérteni, kedves uram, ha azokba a szavakba, amelyeket kimondok, a dolgoknak azt az értelmét és értékét gondolom, ahogyan bennem élnek, aki pedig engem hallgat, elkerülhetetlenül aszerint érti és értékeli, ahogy benne a világ tükröződik!" (Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres)

2013. május 11., szombat

Hiperpéntek, avagy hozd be a hetet egy nap alatt

Erről szólt a nap, és a küldetés csak részben sikerült. Pedig hiperkorán, avagy már fél nyolckor az irodában voltam, és egy ebédszünetnyi megállástól eltekintve többé-kevésbé végigdolgoztam a napot, hatig. Ehhh. 

Főnökúr, aki immáron Hans, és aki bele-belefut még abba, hogy inkább magázzon, mintsem tegezzen, mára elhagyta végleg a Charlie-s formáját, de még nincs jól, kapar a torka, meg köhög hozzá olykor. Remélem, nem kapok el tőle semmit. Nem hiányozna ebben a szép májusidőben.

A munkás nap végül beérett, elvégre az egy hét alatt összegyűlt mindenféle töredékére apadt. Nyüzsgő tavaszunk van, az biztos. Hazafelé pediglen eleredt az eső, csak úgy szakadt. Dávidot levittem az udvar elé, hogy megsétáltassam az esőben (valójában csak meg akartam neki mutatni, hogy sikerült bőrig áznom kétszáz méteren, három perc alatt - vidáman, kérem, vidááááááman).

Dávid amúgy hangképzésre jár - izgalmas. Régebben is csinálta ezt, mikor még képben sem voltam, és most elölről kezdik az egészet Antoniaval, aki a hangképzéstanára. Nyílt hangokat tanul... és nem halad vele rosszul.

Mostanáig szépen elütöttük az időt pizzázással, rajzfilmnézéssel, fetrengéssel.

Így kell ezt. 

Illetőleg ma bent volt Írisz, így három szőke hölgy vette körül a főnököt: én, a természetesen sötét (nem lehetett kihagyni), Ági, a csíkokkal ékes, és Írisz, aki gyesen van, amúgy pedig festett szőke. Ja és Írisz kislánya is bent volt, aki Emma, és szintén szöszi.

Ennek örömére egy szöszke vers. Jobb most nem kell.

És mindenféle okosságok hangzanak el a rajzfilmben, de valahogy nem ragadt meg a fejemben egy sem.
Akkor inkább írok mást. Mint pl.....

Minden eltévelyedésemmel rá kell jönnöm, hogy mennyi helyes út fér meg egymás mellett az életemben.

2013. május 10., péntek

Megjöttem, meg bizony

Mikor ennyi minden történik, mintha meghosszabbodna az idő. Hónapokkal ezelőttinek tűnik most számomra az utolsó bejegyzés, pedig csak ez a pár nap telt el. Mentem, voltam, és jöttem.

Jó lenne részletesen beszámolni az egészről, biztos hasznos is lenne a későbbiek szempontjából, de mégse fog most menni. A lényeget azért leírom, amíg még megvan a fejemben a három nap, a negyedik távolából.

Hétfőn hajnalban indultunk, nekem a bécsi Simmeringbe kellett eljutni. Sikerült, hibátlanul, csak a legvégén kellett egyszer útirányt változtatni. Mindenki megérkezett a bizonyos Hahn hotel elé. A főnök elfelejtette magával hozni a hangját, olyan rekedt volt, mintha Charlie-t és Al Pacino-t gyúrnánk egybe. Mondtam neki, hogy így aztán nem fog túl sokat beszélni. Később kiderült, hogy nem lett igazam - beszélt, és borzasztó volt. Nem is jött vissza hangja, csak a harmadik napon, akkor se mindig.

Reptér, osztrák ügyfél megtalálása, beszállás, felszállás, leszállás, átszállás némki kerengés után egy buszba, onnan egy másik terminálhoz, onnan vonatba, nem mégiscsak inkább egy másik buszba, onnan meg le a Majna-partra, a hajóhoz, ahol a szállásunk volt. Kulcskeresés okosan és kevésbé okosan (ki volt írva, hogy melyik szoba kié, csak későn vettük észre), átöltözés puccba, indulás. Főnök a belépőjéért vissza, utána végig egy zajos, külföldiektől hemzsegő utcán, be egy falatozóba, N-i még mindig nem iszik, a Leberkäse-Brötchen pedig rajtam kívül senkinek nem ízlett igazán. Vasútállomás megtalálása, felszállás, leszállás, átszállás, megint fel, megint le, itt vagyunk, nem, ez egy másik kiállítás, menjünk át amarra, de ne itt, hanem ott. Na, végre megvolt a helyszín, már csak potom 500 méter előre mindenféle futószalagokon, és be is értünk a Halle-ba, avagy a csarnokba. Innentől trappolás volt sokfele. Az ügyfelek, partnerek nevét inkább nem írom le, mert unalmas, és mert titok. Kb. 5 és fél óra múlva hagytuk el a helyszínt. Én különösen feldobott állapotban, mert a kedvenc partnerem maradt a végére, és végre engem is észrevettek, nem csak a főnököt meg Ágit. Ittunk ott egy pohár pezsgőt is, teljesen feldobódtam, hogy na, akkor most végre vége egy napnak, vagyis a kötelező részének, jöhet a móka. A móka annyi volt, hogy Ági és Misi kollégánk neje, aki a kiruccanásunkon vendégeskedett, versenyt jajongva fájlalták a lábukat, mert magassarkúban jöttek, harisnyahúzás nélkül. Én kényelmes lapos talpú cipőben voltam, meg se kottyant az a nap, csak harmadnapra lett egy kis derékfájás a dologból. Én mentem volna várost nézni, Majna-parti kacsákat, hattyúkat, vadludakat etetni... és mit ad a fene, mentem is. Mire a többiek a vacsorához összekészülődtek, én már megtettem a magam kis felfedezőkörét. Mentünk vacsorázni, megettem a maradékokat, szórakoztattam a népet, nagyon elememben voltam, mi tagadás. A főnök beszédhangja ekkor vált kb. elviselhetetlenül rekedtté, úgyhogy megpróbáltam annyit beszélni, hogy ő ne is jusson szóhoz. Csak részben sikerült.

Fekvés, nyugtalan alvás, nyüszörgő hajótest, nyitott ablak. Másnap reggeli, "Ivana" megismerése (ő a hajó személyzete, reggeliztető örökdarab, és horvát), húzás. Már megint a miniszoknyás kosztüm, csak ezúttal egy másik. Naaaaagy gyalogtúra a kiállításon, végzés ugyanakkor, este hatkor. Hihetetlenül sok új-régi arc, olyanok, akiket eleddig csak telefonon hallottam. Főleg Ágit ismerik, persze, mi az az egy év az ő 13 évéhez képest? Sajnos eléggé bejáratlan még a nevem, és főleg... én magam. Kár, mert nem szeretek utolsó lenni a sorban, és ahol lehet, teszek is ellene. Az évekkel viszont nem tudok versenyre kelni.

Az osztrák partnertől nem túl érzékeny búcsút véve öten maradtunk. Vacsora előtt kiültem a Majna-partra, egy hattyú egészen közel úszott, le is fotóztam. Tudni kell, hogy az én fényképezőgépen tönkrement, a főnök odaadta a cégeset, hogy azzal fotózhatok. Jöttek Ágiék, vicces fényképek készültek. Utána nekem templom kellett volna, hogy lássak olyat is, belülről. Nem volt, addigra mind bezárt, de megnéztünk egy nagy csomó házat. Nagyon csinosak is vannak köztük, de Frankfurt elég vegyes. Ilyen szempontból Görögországra (Athén) emlékeztet, ott van ilyen stíluskavalkád az utcákon. Ugyanoda mentünk enni, megint ittam sört, de ezúttal másfélét. Ment a mókázás, utána vissza a hajóra. Nem bírtam magammal, elmentem az éjszakába sétálni, csak a Majna egyik kis félszigetére, és vissza. Ezek az én kis különútjaim, egyszer még bajom lehet belőle. Most nem volt. Sétáltam egy jót.

Harmadnap a reggeli után egyből a csomagokkal mentünk a kiállításra, a megőrzőben vártak sorukra, míg mi utoljára körbementünk. A főnök hangja egészen megjavult, hála a jó égnek. Már nagyon elég volt addigra a Charlie-feelingből. Ötkor elegünkm lett, és elmentünk. Csomagok, reptér, evészet-ivászat. Valamiért indítványoztam, hogy a főnökkel egymásba karolva igyunk - ebből az lett, hogy pertut ittunk. A főnökkel. Még meg kell szokni a gondolatot...

Felszálltunk, Bécsben leszálltunk. Végre eljutottam WC-re... Már nagyon jól jött. Ági elvitt mindenkit a rendeltetési helyére, engem is hazahozott Neustadtba. Nagyon rendes volt tőle. Fél tizenkettőkor értem haza, és zutty.

Ma meg fél tizenkettőig aludtam. Dávid elment misére énekelni, utána összecihelődtünk és irány a természet. Badenbe mentünk, ott kirándultunk egy nagyobbacskát. A lábam jól bírja, bizony. Az új fényképezőgép, aminek a megvétele már hónapok óta téma, ezennel felavatásra került. Majd lesznek képek itt is, még válogatás alatt vannak. Most a főzésnek vége, a teregetés is megvolt, és ezúttal versek nélkül, a mai bölcselettel fogom zárni ezt a bejegyzést:

Tudnunk kell, hogy milyen volt a múlt, hogy megértsük a jelent, és megsejtsük a jövőt. 

2013. május 5., vasárnap

Elmegyek, elmegyek

Vajon kinek jutott eszébe a népdal (el is van vágyásom...), kinek Máté Péter (milyen úton indulok, még nem tudoooooom), és kinek nem jutott eszébe semmi?

Nekem mind, egyszerre. Holnap mindenesetre hajnali kelés, és irány Frankfurt. Szerda éjjel hazajövetel, addig net és így blog nélkül maradok. És így ti is. 

Majd túlélitek, ahogy én is.

Dávid meg misézett, beszélgetett magyar hölggyel, táncolt ilyesmit, leesett közben a színpadról... izgalmas az élet.

Jómagam lassan megvagyok a Mad World zongorás változatának betanulásával, de még eleget kell gyakorolni. Az önbizalmam azért már megvan hozzá.

József Attilát is megihlette a zongora, nem is tudtam... És azt végképp nem tudom, ki az a Márta.

Már csak okosság kéne, ész, de abból sok. 

Dávid ma erre jött rá:
"Lehet, hogy egyre idősebb leszel, de az álmaidat akkor se add fel."

Én meg erre:
"A legkárosabb egy csoport életében a széthúzás - elég egyetlen ember, és oda az összetartás ereje."


Lassúság

Tegnap nem is jutottam el az internetig, és hát... ma sincs épp korán. Semmi extra amúgy, csak a ternitzi lakást voltunk kitakarítani megint, ottalvással, hogy ezzel is nyerjünk némi időt. Dávid meg csupa énekkarra járó programot iktat be magának, holnap is kilencre megy, majd délután Floriani-ünnep... nem unatkozik. Ma a kollégáival voltunk pizzázni, meg sörözni. Egy orosz anyanyelvűnek azt mertem mondani, hogy nem tetszik  az orosz nyelv kiejtése. Hát mit csináljak, ha tényleg nem tetszik?? Ellenben kellemes társalgások alakultak ki.

És persze ismételten összevesztünk a pénzen Dáviddal. Részemről Agatha Christivel értek egyet, aki ilyet mondott, ni:

Tudom, milyen szegénynek lenni. Nem olyan szörnyű tragédia. Persze csak, ha az ember fiatal, erős, és kész dolgozni. Sohasem volt annyi pénzem, hogy eljussak oda, ahova jutni akarok.

És hozzá még Ady, ha nem is egészen ugyanaz a téma.

2013. május 3., péntek

Magunkhoz térünk, ha máshoz nem lehet

Meredeken késő van, de a kedvenc krumplilángosok csak nemrég lettek készen. A másik jó hír, hogy a lánybúcsús szerveződés alakulóban van, és végre nem csak én írogatok mindenkinek, hogy erőltesse már meg magát.

Főnökúrnak a tegnapi napból valami sok(k) lehetett, mert ma hőemelkedéssel és fájó torokkal jött be, és mivel elég használhatatlan állapotban volt, inkább hazament. Kérdéses, hogy jön-e holnap. Ági meg megint jól letolt, amiért ezt meg azt nem úgy talált, ahogy elképzelte. Hátkérem... idézet a Dirty dancingből: "Ez az én táncterem, ez pedig a te tánctered..." 

Máskülönben minden rendben van, pörgés van ezerrel bent, de itthon is. Megszállt a muslica-irtitisz, ami annyit tesz, hogy vérmes indulattal vetem magamat minden élő muslinca után, és a legtöbbször ez egyikünk halálával végződik. És hát... én élek.

Dávidnak pedig megvolt az első munkanapja. Azt mondta, bár minden napja ilyen lenne, és hogy érezte a méltóságot... ennél több nem is kell. Talán csak hogy ne fájjon a szíve este 11-kor, és jobban bírja a strapát. Ki tudja, mi a helyzet az urakkal, egykettőre kidőlnek.

Ez a vers meg még a tegnap hatása. Talán... talán nem lesz baj itt Európában. Van elég, máshol.

Okosság, balgaság (egyre megy): A gondtalanság érzése igazán csak akkor jön elő, mikor megelőzi... egy gond.

2013. május 2., csütörtök

Éjjjjenn mááájusss elseje - elseje!

Fenemód tartalmas nap volt, mostanság érünk a végére. Reggel kis idegességet követően sikerült elnyargalni a pályaudvarhoz, megvenni a jegyeket (fájó összegért, node egyszer élünk), elvergődni (előbb majdnem nem-leszállással, utána fals leszállás utáni gyors korrekcióval) Bécs központjába, megnézni a kedvenc parkjaimat, a csuda-játszóteret a gátszerkezettel, a kacsás tavakat, az Arsenal ágyúit, végül beszédbe elegyedni egy gazdival, akinek a kutyája Dávid szendvicsére vetett szemet, de nem kapott. 

Utána hosszas telefonálgatás eredményeképp eljutottunk a 69-es busz megállójááig, onnan pedig jó nagy kerülővel Simmeringbe. Főnököm és párja által össze lettünk szedve, és mentünk. Szép házak, hopp, vonuló tömeg. Fordított magyar zászló, amiről kiderült, hogy iráni. Rengeteg ember, piros lufik, piros ruhák, piros midnenek. Ez a nap tipikusan az SPÖ párt napja, a többi ilyenkor alig rúg labdába. Hatalmas tömeg a Karl Marx-téren a városháza (tanácsháza????) előtt, másfél órán át vonuló tömeg, csinnadrattával, transzparensekkel, táblákkal, lufikkal, épp csak a mazsorett kisleányok hiányoztak. Végül beszédek a nagyfejesektől: képviseltette magát több neves politikus is. A Faymann-féle beszédbe újra és újra belekurjongattak-belekántáltak valami provokátor személyek, de azért kivágta a rezet az elnök úr, nem kell félni. Az első sorból hallgattuk végig, néha még bele is lógtunk a kamerák kereszttüzébe.

Összességében azt kell hogy mondjam, megijesztett ez a propaganda-dolog. Nem kéne már naivnak lenni, és olyanokat hinni, hogy a háború előtti állapotokat nem ismétlik meg a pártok, mert kérem, megismétlik, és ugyanúgy sarkító, szemfényvesztő, demagóg, ökölrázós, mi vagyunk a jók, hozzánk csatlakozzatok-jellegű megnyilvánulások voltak, mint régen. Amikor még nem is éltem, ugyebár.

Bölcselet: az ember öregszik, és tán bölcsebb is lesz, de az emberiség fejlődésmentes formáció. Ez van, bár fájó igazság.

Versnek azt a kettőt teszem be, amiket a végén énekeltek: németül. A munka dala, és az Internationale. Az egyiknek a magyar változata is megvan, itt ni.

Amit végképp nehéz volt megemszteni, az az, hogy itt az emberek, hangosan, büszkén, a legerősebb, vagy legalábbis az egyik legerősebb párt óvó árnyékában vonulgatnak a piros zászlójukkal és kántálják azokat a jelszavakat, amikért Magyarországon minimum meghurcolás jár. Még kiállításon is voltunk utána, ahol mindenféle filmek mutatták be, hogy épültek tanácsi lakások (65 000 darab), az épületek a mai napig megvannak... a kiállítás maga pedig a régi nagy mosodában található. Előtte azért ettünk is, és betanítottam Angela-nak a poharas dal ritmusát. Ügyes volt, megtanulta egy-kettőre. De azért testületileg leakadtak, hogy mit csinálok azzal a műanyag pohárral.

Utána pedig Prater. Hatalmas park, telenyomva vidámparkos kellékekkel, melyekből párat ki is próbáltunk. Fotó egy készült, az is a főnökéknél maradt, node holnap csak megkapom...

Pörgettyűn voltunk (magaslati levegős ringlispíl), meg az óriáskeréken, és Dávid meg Angela egy hullámvasúton is. A főnökkel nem mertük most bevállalni.

Zárásként egy kiadós vacsora, sörrel, fotókkal, ahogy kell, és egy nem kis tűzijáték dukált. Holnap a főnöknek dolgozat, Dávidnak az első munkanap... szép lesz ez is. Igazából a ma lesz a holnap tegnapja, mivel elmúlt éjfél.