2014. május 13., kedd

Már nem is emlékszem

... igazán, mi volt vasárnap. Annyi rémlik, hogy szombat este Dávid nekilátott az Apol néni által adott két flaska bor egyikének, és kis híján el is tüntette az egészet. Hát úgy is nézett ki másnap... Főleg, hogy Dragon Ballt kezdett hozzá nézni megint, immáron kb. tizedszerre, hog a fene egye meg. A szakdolgozat meg maradt szépen úgy, ahogy eddig volt - sehogy.

Vasárnap emiatt nem ment Dávid a bolhapiacra, ha jól emlékszem. Az is biztos, hogy jóanyámmal beszélgettünk délután, miközben Dávid épp kifele aludta magából a másnaposságot. Megmutattam jóanyámnak Panni járókáját, tetszett neki. Beszéltünk Gáborral is, az meg még reggel volt; egyre jobban van, ahogy hallottam, már nagyon szépen, összefüggően beszél, mint annakelőtte.

Hétfőn viszont vinnem kellett Pannit oltatni, pneumokokkusz vagy mifene ellen. Úgy döntöttünk, kapja meg, elég veszedelmes betegségeket lehet kifogni, ha nincs beoltva. A harmadiknál újra fogunk mérlegelni (az mumpsz, kanyaró meg bárányhimlő ellen van, ha jól tudom). Végre sikerült kifogni egy anyukát, akinek Panni-korú kölke volt, de az épp nyűglődött, mert az alvóidejében kellett a rendelőbe menniök. Kár, pedig Panni világszép mosolyokat küldött felé, és a kezét is nyújtogatta... az Emily nevű leány, akinek egyébként ugyanolyan sok haja volt, csak rítt. A mérések továbbra is mindent csudajónak találtak, az oltást mellre téve kapta meg a kölök, így azonnal kaphatott tőlem vigaszt is. Tíz másodperc múlva megnyugodott, kint már mosolygott is.

Jól is tette, mert délután rábíztam Dávidra, míg én bementem a céghez. Azt hittem, tudunk árajánlatot küldeni Uruguayba, de még mi se kaptuk meg, úgy pedig nehéz. Ellenben csak-csak ragaszkodik a főnök ahhoz, hogy be legyek jelentve minimál óraszámmal augusztus végéig, hiába mondtam neki, hogy nem szükséges, eldolgozom én ingyen is azzal a pár feladattal, amit kapok. Nagyon rendes tőle, hogy fizetni akar, mi tagadás... nekem meg hagyni kéne magam, de nem megy könnyen. Aztán - némi győzködés árán - elmentem a country-táncos helyre, megint. A győzködésre azért volt szükség, mert skót vagyok, és nagyon fáradságos onnan hazakerülni, másfél óra az út, ha valaki nem visz el Mödlingbe. Viszont ezúttal akadt valaki, és így mégiscsak elmentem táncolni. És igen, remekül éreztem magam, kipirultam rendesen az ugra-bugrában. És, mi tagadás, megígértem az ottaniaknak, hogy jövő héten kocsival jövök, hogy azzal is mehessek haza, mert úgy sokkal rövidebb ideig tart. Jáááj, be vagyok tojva... mi a fenének kell nekem ilyesmiket ígérni?

Panni és Dávid ezalatt egész jól elvoltak itthon, a kisasszony meg bevágott 160 ml tejet, utána meg még vagy 100-at. És mire fél kilencre hazaértem, megint kért, ezúttal mellet is kapott. És mintha este fél tíztől fél négyig hagyott volna aludni, jó fej, nem? Csak sajnos ma egész délelőtt nyűglődött, mert szerintem a szuri mellékhatásaként hőemelkedse van, és valamije fáj is biztosan. Most aludt egy nagyobbat a járókájában, ébredezik és nyög, úgyhogy a mostani bejegyzésnek ezennel véget is vetek.

2014. május 10., szombat

A jó mégis, hogy

... összedobtam egy magyar dolgozatot a főnöknek. És hétfőn megyek be. Na, ezek miatt nem teljesen elcseszerintett a hétvége, ezeknek tudok örülni. Meg hogy van hova írni, és nem marad titok ez az egész szerencsétlenkedés.

Sajnos hogy

... kiválóan el lehet rontani egy hétvégét.

Tegnap péntek volt és szép nap, meseszép. A gyerek nem volt olyan nyűglődős, mint csütörtökön, teljesen jól elvolt. Megnéztem vele a Kung Fu Pandát. Dávid egészen korán hazaért, ettünk az általam korábban elkészített étkekből (joghurtos krumplilevest, finom cacikit, krumplis tésztát, amiről kiderült, hogy, ha én készítem, akkor finom). Dávid megnézte az útvonalat Bécsbe, a 23. kerületbe, ahol a csütörtök este megbeszélteknek megfelelően átvettünk egy csinos járókát 50 euróért a portán. További útvonalnézést követően sikeresen eljutottunk a főnök anyjának a lakásához, ott volt megbeszélve a találkozás a főnökkel. Pontosak voltunk, ő meg húsz perccel később jött, de így lett leegyeztetve, négy és fél öt között. Angela csak később csatlakozott hozzánk. Mentünk ide:


Néztünk, láttunk, Dávid vett (ananászos chili-szószt), a főnök is vett (kaptunk gusztusos és remek ízű sonkaszeleteket), talált egy jóféle régi Berkel szeletelőgépet, pirosat. Az a kedvence. Előkerültek mindenféle főnök-barátok meg ismerősök, mentünk tovább, hol elveszítve egymást szem elől, hol megint megtalálva. Ja igen, a kölyök ezúttal Dávidra lett rákötve. Kiválóan elvolt, tán még jobban, mint nálam... szerintem négy órán át volt ott a 25 fokban, zajban, melegben, napsütéstben, étlen-szomjan, és csak aludt, aludt békésen. Tűrőlelkű, mind Odüsszeusz. A végén inkább én magam döntöttem úgy, hogy elég a jóból, megszoptatom, de addigra az én gyomromban is landolt tiroli sajtos galuska, szilvaízes császármorzsa, kóstolásra szarvaskolbász, eper-Sturm (ez a frissen szűrt lé, erjedésmentes, minimál-alkoholos, de azért jelentősebb mennyiségben fogyasztva üt ám ez is). No, egy pad kényelmét, no meg Angela társaságát élvezve én is adtam aztán Panninak, amim volt, és volt ám bőven. Szél kerekedett, felleg furakodott, de mégsem lett vihar, csak némi ijesztésnek szánta az időjárás a dolgot. Eső is csak jóval később esett. Mikor a többiek előkerültek, kiderült, hogy jóformán el se mozdultak a helyükről: lecövekeltek egy pálinkás-standnál és kortyolták a jót. Na tessék. Én viszont inkább barnasört gondoltam magamnak, meg a gyereknek, ha már elrángattam a németajkú forgatagba. Kaptam is, és még mindig nem engedte senki, hogy meghívjam. Szerencsére Angela megint éhes lett, úgyhogy vele meg a főnökkel, az ő karjában meg egy egyre álmosabb kölyökkel elindultunk felfedezőútra. Leltünk padot, kettőt-hármat, odacsődítettük a bagázs hátramaradt felét, mi Angelával ettünk egy jólsikerült sertés-gombóc-káposzta-triót. Az urak megint leléptek, egyre érdekesebb állapotokban kerültek elő. Dávid hangosabb lett és filozofikus, a főnök kissé kötekedős, a harmadik urat most láttam először, na még ő bírta a legjobban. Bezzeg az irodai pálinka nem fogy... na szép. Majd én holnapután...

No, este lett, menni kellett... fagyizni. Mert mikor máskor, ha nem fél tízkor, az esőben? Persze, fagyizzunk, hol máshol, ha nem magán a Stephansplatzon (ez az a nagyon frekventált tér a Stephansdom előtt, ahiol már őgyis mindenki járt minimum egyszer, ha máskor nem, hát képzeletben biztosan). Jófajta, kelyhes parfékat osztogattak egészen baráti árakon, Panni nem kért, pedig kínáltam többször is. Vagy fél tizeneg lett, mire a kemény mag nagy nehezen feloszlott, a gyerekre meg persze akkor jött rá a bőghetnék: éhes is volt, fáradt is volt, a pelenkája telepisilve, a szél fúj, az autó ráz. Leállás, szoptatás harmadszor, pelenkacsere (= utána sírás csitulása, huhhh), közben idegesslg, mert Dávid nem adott egyértelmű utasítást, hogy hol tudok leparkolni, én meg gorombán szóltam neki vissza - na erre meg már ő akarta a 8 fokban a motorháéztetőn átpelenkázni a gyereket. Szépen vagyunk. Itt el is kezdődött az, aminek a címben, meg a bejegyzlsem elején adtam hangot. Eddig tartott a jó.

Ma, azaz szombat. Dávid eleve nem köszönt el este, hogy "jóéjt", semmi ilyesmi. Én még tegnap megmondtam, hogy sajnálom, elismételtem vagy háromszor a bocsánatkérést is. Remek. Aztán elúszás a készülődéssel, pedig a gyerekhez óraműt lehetne igazítani, hogy mikor kel, mikor éhes. Menjünk Sopronba, mert időpont van fél tizenkettőre. No ehhez nem fél tizenegy után kellett volna elindulni, meg előtte a postára rohangálni. A gyerek persze megint éhes lett az út elején, 15 perc kiesik, no meg tankolni is kellett.  Kényszerű voláncsere, pedig nekem kéne vezetni, de nem szeretek túl gyorsan menni. Dugó Sopron előtt, az okmányiroda délben zárt, de Dávid nem is tudta a pontos odajutást. A telefonszámukat sem tudta, egy kis ajándék extra internetkapcsolat alapján csak meglett. Ja igen, forintunk sincs, hatvanezer úgy elment négy nap alatt, mint a sicc, csak tudnám, hogy merre. Parkolóhely nincs, aztán újrapróbálkozás, és mégis. És még oda is ért. De mivel nem volt forintja, az meg nem jutott eszébe, hogy az osztrák bankkártyájával esetleg lehet devizaváltással fizetni, mégsem sikerült új útlevelet igényelni. Nekem meg a tököm televolt, hogy idejöttünk a semmire, magyar pénzünk nincs, ellenben rosszul váltják az eurót, és egyébként sem kellene költeni, amíg nem kapok végre osztrák gyerekgondozási segélyt. Még kavarogtunk egy sort a várnegyedben, de utána Dávidnak elege lett abból, hogy nekem elegem lett, a gyerek megint enni kért, és a nagy elegünkben eljöttünk haza. Ő meg Pannistul lefeküdt aludni. Remek.

De ez a hétvége az enyém is. Rend lesz, és nekem szabadidőm lesz, amennyi jár. Legalább a járóka kész, az tetszik. És többet nem megyek vele így Sopronba, csak ha lesz magyar pénzünk, és nem úszunk el. Az okmányirodába meg csak menjen egyedül.

2014. május 9., péntek

Kinyilatk

Avagy olvasok ezt-azt a megszólításokról, főleg, miután nemrégiben Magyarhonban vendégeskedtünk pár napig. Hmm... milyen érdekes, mikor az ember a saját hazájában vendég. No de nem ez a lényeg.

Itt-ott hallom a magam megnevezését Panni felé, hogy anya így, anya úgy. Hát kérem, én nem leszek "anya". Ez a funkcióm Panni felé, eddig tiszta sor, de én nem úgy hívom, hogy "lányom", "kislányom", "édeslányom" stb. Hanem Panni, Panka, Hanna. Utóbbit inkább még ritkábban. Szóvalhogy, Dávid szerint, amit szeretnék, vagy amit nem szeretnék, azt a blogban ki lehet nyilvánítani. És milyen igaza van.

Tehát: én nem szeretném ezeket a megszólításokat használni magamra itt ni:
anya, anyu, anyi, anyuci, anyci, nyanya, nyanyi, mama, mami, mamika, anyácska, édesanya stb. stb.

Sokkal egyszerűbb persze leírni, hogy mit szeretnék, akár ezzel is kezdhettem volna. 

ENKA.

Ez a nevem a gyerekem, és a későbbi gyerekeim számára is. Még Stefan találta ki, az a karaoke-s srác, aki magyar persze, csak nagyon hosszú ideje itt él. Valami hülyeség ment, hogy melyik ország hogy becéz, és volt Dávidli, Enili, Stefanli, Uschili (ez Svájc), majd a magyar verzó, csak épp minden névhez a mély hangrendű kicsinyítőképzőt alkalmazva, és a tulajdonnevek végét lecsapkodva (Dávka, Stefka, Uschka, Enka). És akkor és ott ez nekem megtetszett. Aztán mikor terhes lettem, rájöttem, hogy valamit a névvel kezdeni kéne, és én persze rend- és formabontó fajzat vagyok, valami különleges kell, valami extra... Pl. rövidítés, kutyulás. És az anyukának KA a vége, de jó. Kis szótagolás: E-ni-kő, a-nyu-ka. Ebből ezt, abból azt veszem és meg is van a hőn áhított név, immár kellő indoklással is: Enka. Milyen egyszerű és szép, mégis különleges, mondtam magamban. És vártam.

Vártam, hogy legyen valami kötődés a gyerekhez, hogy megszülessen, hogy velem legyen, hogy tudjam, milyen az, és hogy adott esetben, ha elöntenek valami nyálatag érzelmek, felszínre törnek mélyre került anyai ösztönök, akkor felülbíráljam magam. Mert persze változunk, meg soha_ne_mondd_hogy_soha, meg miegyéb.

És nem. Én én vagyok, a kötődés ugyan kialakult, de magam dolgozom rajta nap mint nap, a nyálatag érzelmek valahol lapulnak, az anyai ösztönök úgyszintén. A főnök mondta, hogy nem kell Übermutternek lenni, legyek az, amilyen vagyok. Hát jó. 

Enka vagyok, Panninak bizonyosan. Illetve az leszek, majd, ha ki tudja mondani. Addig meg kb. mindegy is. Persze más úgy szólít majd a gyerek előtt, ahogy neki tetszik, ebbe nincs is igazán jogom beleszólni. Panni tudni fogja, ki vagyok neki, de a kettő nem zárja ki egymást. 

Dávidnak még nincs ilyen "neve", ő is talál majd magának egyet, azt mondta. Az "apa" volt egy ideig a befutó, de most mintha mégsem lenne olyan nyerő választás.

Tegnap voltunk itteni piacon (mintha a Maglódi utat hozták volna át a Hauptplatzra, indiános női ruhák, csicsa-micsa táskák, övek, barnább eladók). A leány kezd kifejleszteni egy magasabb hangú, követelőzőbb sírásfajtát. Nem mondtahnám, hogy repesek az örömtől. Szintén tegnap volt, hogy a műanyag elefántos csörgőjét sikeresen a fejéhez vágta, na, volt is bömbölés, még videóra is fölvettem ezt az újfajta reklamáló sírást. Ellenben van jó játékunk is, ezt magam fejlesztettem ki. Arcsimogatás. Nem CS, hanem arc-simogatósdi, na. Föléhajolok, elérhető közelségbe. Kinyújtom a kezemet, megsimogatom az arcát, közben annyit mondok, hogy "finoman simogat", és várok. És leutánoz, kinyújtja a kezét (a balt, persze, ez a lány olyan balos, hogy még a nyál is szüntelen a bal orcáján csorog le - nem vicc), óvatosan az arcom felé közelít vele, és simogat. Egysze, kétszer, háromszor. Utána megint csere. No, ez a játék tetszik, ennek van értelme.

És mivel ma Genuss-Festival lesz Bécsben, és megyünk nyálat csorgatni gusztán megterített asztalokhoz, elhúzok sebtiben hajat mosni, míg Hanna alszik.

2014. május 7., szerda

Szerintem járóka lesz a dologból

A kisasszony ma némi erőlködéses fesztivált követően átfordult a hátáról a hasára. Persze az aktívabbik, azaz a bal oldalát aktivizálta, tehát egyértelműen balos eddig. Én pedig elmerengék az élet nagy dolgain, meg a nagyszobánkon... és hát ezt a helyet gyakorlatilag képtelenség bababiztossá tenni. A konvektor télen forró, az Expedit csupa él meg sarok, az asztalnak nagy, kemény falába van, a szőnyeg nem folytonos, a parketta szálkás és itt-ott fel is jön belőle pár kósza darab. Úgyhogy épp egy mozgatható járókán járatom az eszem, s amilyen gyorsan jár, egy-kettőre meg is veszem. Akkor végre megoldódik a "Hova aggassam a vackokat?!"-jellegű probléma is, én pedig nyugodt lelkiismerettel szabadulok el erre-arra, mert dolgom az lenne, csak nem haladok vele. Ma pl. annyit sikerült elérni, hogy rendetettem a külsőmet. Ennyi hajat szerintem még sose fésültem ki magamból, jutott volna belőle 3 kopasz csecsemőnek is.... 

Szóval járóka-projekt lesz, akkor a rácsra-szoktatást is egy-kettőre letudjuk. Ma megint egy ötórás alvással ajándékozott meg a kisasszony, az Espumisant azóta áldom még álmaimban is, amióta megvettük. Ez a leány meg folyxton feni rajtam a fogát, ami még nem bújt ki. Jóanyám pedig volt bent Gábornál, és szerinte sincs komolyabb probléma, rendbe fog jönni. 

Éhes vagyok, és ma főznöm is kellett volna, de Dávid énekkaron van, ilyenkor meg már nem kötöm magamra a kölyköt.

Írni ugyan nem írok, csak a blogot, de a fejemben már körvonalazódik a kultúr-mappa. Csak neki kell állni, mint az ingatlanjog-böngészésnek. 

Dávid igyekezhetne haza, mert kölyökkel az ölemben nem tudok magamnak ételt készíteni, ha meg leteszem, nyivítani fog. Pffff.

2014. május 6., kedd

Ideje megint írni

Amikor megyek valamerre, legalább felgyorsulnak az események. Na ezért nem jó itthon ülni, kivéve, ha kifejezetten lassítást szeretne az ember. Mint pl. ma.

Ott hagytam abba, hogy csütörtökön este Dáviddal összekaptunk, annyira, hogy ennek majdnem a gyerek is kárát látta (és talán láthatta is volna, ha nem fogom vissza magam, meg ha nincs jelen a családom). Nem, egyáltalán NEM megnyugtató, hogy ennyire fel tud húzni Dávid, és az végképp nem megnyugtató, hogy a gyerekre nem vagyunk ilyen szempontból tekintettel. Én a magam módján ki fogom kérni pár illetékes véleményét, hogy mit csinálok rosszul és mit csinálhatnék jobban, de ez mindkettőnk részéről kívánatos lenne. Azt pedig már ezerszer elmondtam, és elismétlem itt is, hogy ha ideges vagyok, akkor engem MAGAMRA KELL HAGYNI, LEGALÁBB FÉL ÓRÁRA. Nem provokálni, nem lefogni, végképp nem gyerekkel. Mert hogy valaki fizikailag ellenem jöjjön bármi módon, azt nem és nem engedem.

Pénteken ennek fényében igen vidámtalanul indult a nap. Péntek az én napom lett volna, amikor Dáviddal kettesben azt csinálunk, amit akarunk - jóanyám ajándéka, egy Panni-mentesített nap. Ezt szerintem egy sikerültebb napon pótolni fogjuk, mert az alaphangulatra még az is rájátszott, hogy május 2-a hiába volt pénteki nap, a Marika néni kávézója, ahol ebédelni szerettem volna, zárva volt, a libegő előtt sokméteres sor kanyargott, a Széchenyi-fürdőbe pedig be se jutottunk a főbejáraton, mert elfogytak a beléptető órák. Mindenesetre miután Cilit kitettük Magdi néni idősek-gondozójánál, felmentünk a Normafához (GPS-agy előnyben), elsétáltunk a János-hegyig, a libegőnél ettem egy jégkrémet 7 perc sorbanállást követően, 580 Ft-ért, felmentünk a szintén igencsak frekventált kilátóba, visszasétáltunk az autóhoz, le a Mester utcába. Ott volt a Black Cab Burger, ahol állítólag fnom, nagy hamburgert s lehet kapni. Hát, előételnek elég volt, mondtam is Dávidnak, azzal n em lesz baj, hogy mozdulni se tudunk az uszodában a teltségérzéstől. Nem, a turistáktól nem tudtunk mozdulni, úgyhogy inkább be se mentünk, és mivel dörgedelemmel jelezte az ég, hogy most aztán belead apait-anyait, maradt a beltéri program: elmentünk a Vörös Oroszlánba teázni és megbeszélni ezt-azt. Sikerült, de ez persze nem jelent garanciát a jövőre, mert nem a múlt szavai számítanak, hanem a jelen és a jövő tettei.

Panni a távollétünket egész jól viselte, csak a vége felé tört rá valami hasfájós-féle sírás-nyűglődés. Nyolc után, fél kilenc tájt értünk haza. 

Másnap, avagy szombaton Dávid végül nem jutott be az okmányirodába, mert elfogyott a sorszám, ő meg inkább hazajött. Jól is tette, így is programváltozást kellett eszközölni, és előbb mentünk Gáborhoz, csak utána Magdi nénihez. Gábor a körülményekhez képest igen jól volt, ült, beszélgetett velünk, megnézte a Pannis videókat. Nem emlékezett rá, hogy meghalt Gyuszi bácsi, sem arra, hogy Dodó úgyszintén. Azt tudta, hogy Panni megszületett. A pár nappal azelőtti események szintén kiestek... De biztató a felépülés üteme, csak így tovább, akkor nem lesz gond. Jusztival is sikerült találkozni, Jánossal jöttek oda, majd ment is tovább, mi pedig ötösben folytattuk utunkat.

Magdi néni a hatodikon lett elhelyezve, vettünk virágot a közeli füvészkertben. Eléggé beesett volt az arca, de a virágnak örült, velem beszélgetett is kicsit, megint elővettem a jobbik formámat. A gyerek megint körbe lett rajongva, de ezúttal, szerencsére, Cili kezében volt. Néhány bent lakó hölgy javaslatára elmentünk a "10 lépésnyire" fekvő fagyizóhoz (nem bántuk meg, nyammm). Innen irány Veszprém, Almádi érintésével, ahol Cilit kitettük, kb. 40 percet vendégeskedtünk, Stenszky-poénokkal és visszafogottabb Bendes-humorral öltük az idegeket, majd némi Skoda-fotózás és pár lefulladás után elvezettem a maradék bandát Veszprémbe. Itt Panni kinézett magának egy csinos csipketerítőt, de sajnos még nem kaparinthatta meg. Volt eszem-iszom (kaptam egy sört is, nem is beszélve a meglepetés-tiramisuról...), mire észbe kaptunk, kilenc óra lett. Mentünk is aludni, Dávid valamiben igencsak kifáradt, a kölök meg folyton éhes volt, pedig kapott tejet bőven. 

Vasárnap hajnalbatt már kísérletezett a forgással, de aztán elment tőle a kedve. Nem is baj így még nyugodtan alhatunk tőle. Szakadt az eső, gyönyörűen, és én keltem a legkorábban, nyolckor (meg előtte hatkor is...). Kiadósabb reggeli után hamar el is telt a délelőtt, ebédre még nyúl is került az asztalra, Panni kapott reszelt almát. Meg Espumisant, mert elfogyott a SAB csepp, végre. Ennek szerintem nemcsak az íze meg az állaga, hanem a hatása is jobb. A fiúk átugrottak a Kiskőrösi utcába, ennek köszönhetően került egy kétfiókos alkalmatosság a mosogatógép alá. Utóbbi, úgy fest, mégiscsak működik, majd alkalomadtán megemlítem a főnöknek.

Négy órakor indultunk volna terv szerint, persze fél öt lett belőle, ezzel számoltam is. A soproni dugóval viszont nem. Én vezettem oda is, egész ügyesen, ezúttal. A Tecsóban vettünk pár fontosabb dolgot kb. 5000 Ft-ért, és ezzel az eredetileg majdnem 60.000 HUF gyakorlatilag lenullázódott, annyi maradt csak, hogy a kutyák ne pisiljenek le. Érdekes, mintha Dávid azt mondta volna, ne váltsak sokat, nem lesz rá szükség... Hümm-hümm.

Este kilencre értünk haza, Panni a soproni megálló után már nemigen akaródzott aludni, így inkább következetesen végigrítta az utat, csak kisebb szüneteket tartott. Próbáltuk mi megnyugtatni mindennel, de ha egyszer az utazásból volt elege, nem lehetett mit tenni. Itton le is csillapodott egy pillanat alatt. Zutty, mentünk is aludni.

Másnap pedig a kisasszony szerencsére hozta a kvázi megrendelt "angyali-gyerek"-formáját. Jól is tette, mentem vele be dolgozni, mert Ági egy hét szabadsága hétfőn járt csak le, jól jött egy kis segítség az irodában dolgozóknak. A főnök egy dobozból meg egy íróasztal-kisszekrényből kreált egy mozgó-tárolót Panninak, abban jól elvolt, ha kellett, ölbe vettem és úgy néztük a gépeket, írtam az ajánlatokat vagy a leveleket. Király volt, nem tagadom. Írisz mondta is, hogy bár otthon vagyok a gyerekkel, mégis folyton ott vagyok. Dehát az az iroda nekem a második otthonom, kérem. Otthon vagyok én, hehe. Táncolni viszont nem mentem, mert a hosszú hétvége kissé kifárasztott, és fájt a fejem egy kissé. Húzás haza, oszt jól van. "Szegény" gyerek három napja nem fürdött, de szerintem egyáltalán nem bánja. A szemébe lógó haj már le lett vágva, a körme is folyton csapkodva van a bébibarát kisollóval, de iszonyat gyorsan nő. Azt se tudom, hány kilós a gyerek, de még bírom, az a lényeg. Most, kedden itthonülős napot tartok vele. Megnéztem a Riot, míg aludt, de az utolsó fél órát már együtt néztük. A délelőttöt eldumáltam Timi barátnémmal, majdnem elfelejtettem Írisznek beszámolót írni a tegnapi eseményekről.

Itt tartunk most. Volt reggel egy finom reggelünk Dáviddal, Panni leske-szeme elől bebújtunk a takaró alá, hihi. Too much information? Nem baj. A csomagok félig kipakolva, nincs kedvem főzni, de fogok. Valami finomat... és abból SOKAT.

2014. május 2., péntek

Sok-sok történés

Kedd, avagy menjünk be dolgozni Pannival, 13:00 órára. Remekül viselte, pont jól jött ki a lépés, mert a délelőtti nemalvás miatt az úton is nyugodt volt, és vagy másfél órát lógott még rajtam a kendőben, mialatt én a telefon meg a számítógépek között rohangáltam. Írisz ki volt akadva, hogy juthatott nekem ilyen jó gyerek. Mondtam, hogy nyugi... van még három dobásom, hogy kifogjam. Na majd meglátjuk.

Dolgozni felemelő volt, főleg, hogy érdemben is tudtam segíteni a cégnek (Positionsschalter felkutatása költséghatékonyan, ügyesen, és beszélgetés az ír úrral, óóó jeee). Időben hazaértem, fél hétre (Dávid is, de ő jól megázott, mert biciklivel ment munkába). És hétre hivatalosak voltunk Dávid kórustársainak egy kisebb társaságába, ahol a magyar Dana-danát kellett az osztrákoknak kiejthető módon prezentálni. Egész ügyesek voltak ezek az osztrákok, egyesek a magyarhoz megtévesztően hasonlító hangokat produkáltak. Mi pedig meleg fogadtatásban részesültünk (mondjuk a "Beszéltek németül?" kérdés kissé érzékenyen érintett, és mivel Dávid szerényen azt mondta, hogy ő próbál tudni, én közöltem, hogy én nem próbálok, csak szimplán tudok). Kaptunk meleg levest is, minestronét, finomat. És persze a rám kötött, majd később kiszabadult Panniért egységesen odavolt mindenki, ketten pesztrálták is. Ja igen, próbált beleszólni a Dana-danába a gyerek, ahogy ők énekelték, ő hozzágőgicsélt a maga jelenleg kissé fals csecsemőhangján. A lelkesedés a lényeg.

Szerda, avagy a hazajövetel. Dávid kissé késve jött haza, de legalább kész volt a projektmunka végleg (annak igazából már kedden vége lett), meg valami kísérlet sem maradt félbe. Kettőkor indultunk el, az én autóvezetésemmel, de háromnegyed óra után Dávid átvette a volánt, hogy ne én szegjek szabályt gyorshajtás miatt. Ötre Budapest határában voltunk, negyed hat után már a Városmajor utcában kajtattunk, de irgalmatlan dugó volt, úgyhogy az út egy részét a kórházig gyalog tettük meg. Panni most is mintaszerűen viselkedett, a délelőtt megint nem aludt, így az egész autóutat átdurmolta, utána szerencsére volt lefejt tej, abból evett. Kissé elkerültük egymást Cilivel, de aztán csak meglett, és mentünk is le az intenzív osztály szintjére. Onnan utóbb a gyerek ki lett ebrudalva, mivel még nem múlt el 14 (hát, az sajna kissé odébb van még). Meg vizit is volt épp, emiatt Dávid se jutott be negyed hét előtt. Én még később, persze, Dávid után. Gábor aludt, Dávid elmondása alapján ölelni készülő mozdulatot tett, mikor engem meg Pannit említette neki. Mikor én voltam lent, egy ideig nem történt semmi, hiába beszéltem én bármiről vagy bárkiről, aztán volt némi remegés meg száj- illetve nyelvmozgatás. Az is valami. Éjjel viszont mindketten azt álmodtuk, hogy Gábor fölébredt. Este még volt egy közös, és kissé mesterkélt hangulatú vacsora (de finommmmm ételekkel, főleg a habos krumplipüré volt a nyerő), mivel édes ötsém barátnője tiszteletét tette nem egészen komplett famíliánknál. Túlélte, sőt, jóanyám kapott egy kisebb doboz Mercit, én meg a nemrég múlt születésnapom alkalmából egy doboz aprócsokis Milkát. Jó indítás, szurkolunk a folytatáshoz. És mivel a gyerek nem kapta meg a neki járó büfögtetés- és furcoltatás-adagját egész nap, olyan hisztit kerített estére, hogy csak lestünk. Éjjel is alig bírt elaludni.

Másnap. azaz május elsején, csütörtökön Dávid elment Évihez, onnan déltájt ért haza, ebéd után pedig indultunk be a kórházba. Cili hívott minket a jó hírrel, hogy Gábor felébredt, meg is ismerte, alakulnak a dolgok, csak épp emiatt nem lehet bemenni még vagy két órán át, mert ki kell szedni belőle ezt-azt. Módosítottuk a programot, felvettük Cilit és elmentünk Apol nénihez és Hedához (aki frissen volt túl egy szürkehályog-műtéten) a Népszínház utcába. Egy órát tudtunk ott lenni, de készült pár jó kép, ittunk finom teát, felemlegettünk pár zsidányi történést. Lehet, hogy megpróbáljuk a nagy öregeket (ezek a Brezovich-öregek, Apol néni és a testvérei) hozzásegíteni egy nyári találkozáshoz, amíg még nem késő, de persze ehhez az ő hozzájárulásuk is kell. Sőt, elsősorban arra van szükség.

No, beértünk a kórházhoz négy után, de kiderült, hogy még mindig kell vagy fél óra. Dávidék elmentek egy pakisztáni kajáldához valami élelmet keríteni az akkorra az éhségtől némileg nyűgős jómagamnak, majd az étellel meg a gyerekkel kint maradtam, míg ők bementek. Sajnos valahogy kiesett a köztudatból, hogy csípős, fűszeres ételt nem ehetek a szoptatás miatt, főleg nem olyat, ami összevissza folyik, és nálam nincs kanál. Pedig friss volt, illatos... Én meg elkaptam Pannit, kendőbe be, az autóból a csomagtartóba száműztem a tolvaj szarka szemeknek csalógatólag ható táskákat, és nekiindultam, hogy akkor majd én veszek magamnak ételt. Vettem is, 10 perc sétára volt a Maros utca és a Csaba utca sarkán egy május elsején is nyitva tartó közért, Sarki Közért elnevezésű. Ott került nekem friss zsömle, zalai, paprika, de még egy meleg kakaóscsiga is. Utána vissza a kórházhoz, be Gáborhoz. Mint tegnap, én össze-vissza beszéltem, vidámkodtam, vidám is voltam. Elújságoltam mindent, ami az eszembe jutott, Panniról mutattam friss és még frissebb videókat a Lenovon, Dáviddal énekeltünk Ablakomba-ablakomba-dalt, mert szerdán megígértem Gábornak. Néha úgy nevetett, hogy köhögött is belé, voltak kézfogdosásos-öleléses-puszilós pillanatok is, de a maszk miatt, meg az agyi regenerálódás miatt még kissé nehézkesen folyt a párbeszéd. Jó volt látni Gábor nyílt, vidám tekintetét, mondtam neki, hogy olyan a szeme, mint valami csillogó barnaszén... de a minőségi fajtából, nem afféle tőzeg. Dőlt belőlem a süket duma, no. Szerintem nem volt baj.

Jusztival aznap mégsem találkoztunk, így is háromnegyed nyolc táján értünk haza, de előtte még Cilit elvittük Rákoscsabára a barátaihoz. És még korábban Cili lakására is felugrottunk, Veszprémbe menő csomagokat összeszedni. No, oda én vezettem, és ügyes voltam. A nap hátralevő részében viszont sem én nem voltam ügyes, sem Dávid... de erről és a mai napról inkább később, mert egy kézzel lassan megy a gépelés, a másikban egy kölyök van, és fejnem is kéne, de veszettül.

Szóval folyt. köv., kérem...