2014. május 9., péntek

Kinyilatk

Avagy olvasok ezt-azt a megszólításokról, főleg, miután nemrégiben Magyarhonban vendégeskedtünk pár napig. Hmm... milyen érdekes, mikor az ember a saját hazájában vendég. No de nem ez a lényeg.

Itt-ott hallom a magam megnevezését Panni felé, hogy anya így, anya úgy. Hát kérem, én nem leszek "anya". Ez a funkcióm Panni felé, eddig tiszta sor, de én nem úgy hívom, hogy "lányom", "kislányom", "édeslányom" stb. Hanem Panni, Panka, Hanna. Utóbbit inkább még ritkábban. Szóvalhogy, Dávid szerint, amit szeretnék, vagy amit nem szeretnék, azt a blogban ki lehet nyilvánítani. És milyen igaza van.

Tehát: én nem szeretném ezeket a megszólításokat használni magamra itt ni:
anya, anyu, anyi, anyuci, anyci, nyanya, nyanyi, mama, mami, mamika, anyácska, édesanya stb. stb.

Sokkal egyszerűbb persze leírni, hogy mit szeretnék, akár ezzel is kezdhettem volna. 

ENKA.

Ez a nevem a gyerekem, és a későbbi gyerekeim számára is. Még Stefan találta ki, az a karaoke-s srác, aki magyar persze, csak nagyon hosszú ideje itt él. Valami hülyeség ment, hogy melyik ország hogy becéz, és volt Dávidli, Enili, Stefanli, Uschili (ez Svájc), majd a magyar verzó, csak épp minden névhez a mély hangrendű kicsinyítőképzőt alkalmazva, és a tulajdonnevek végét lecsapkodva (Dávka, Stefka, Uschka, Enka). És akkor és ott ez nekem megtetszett. Aztán mikor terhes lettem, rájöttem, hogy valamit a névvel kezdeni kéne, és én persze rend- és formabontó fajzat vagyok, valami különleges kell, valami extra... Pl. rövidítés, kutyulás. És az anyukának KA a vége, de jó. Kis szótagolás: E-ni-kő, a-nyu-ka. Ebből ezt, abból azt veszem és meg is van a hőn áhított név, immár kellő indoklással is: Enka. Milyen egyszerű és szép, mégis különleges, mondtam magamban. És vártam.

Vártam, hogy legyen valami kötődés a gyerekhez, hogy megszülessen, hogy velem legyen, hogy tudjam, milyen az, és hogy adott esetben, ha elöntenek valami nyálatag érzelmek, felszínre törnek mélyre került anyai ösztönök, akkor felülbíráljam magam. Mert persze változunk, meg soha_ne_mondd_hogy_soha, meg miegyéb.

És nem. Én én vagyok, a kötődés ugyan kialakult, de magam dolgozom rajta nap mint nap, a nyálatag érzelmek valahol lapulnak, az anyai ösztönök úgyszintén. A főnök mondta, hogy nem kell Übermutternek lenni, legyek az, amilyen vagyok. Hát jó. 

Enka vagyok, Panninak bizonyosan. Illetve az leszek, majd, ha ki tudja mondani. Addig meg kb. mindegy is. Persze más úgy szólít majd a gyerek előtt, ahogy neki tetszik, ebbe nincs is igazán jogom beleszólni. Panni tudni fogja, ki vagyok neki, de a kettő nem zárja ki egymást. 

Dávidnak még nincs ilyen "neve", ő is talál majd magának egyet, azt mondta. Az "apa" volt egy ideig a befutó, de most mintha mégsem lenne olyan nyerő választás.

Tegnap voltunk itteni piacon (mintha a Maglódi utat hozták volna át a Hauptplatzra, indiános női ruhák, csicsa-micsa táskák, övek, barnább eladók). A leány kezd kifejleszteni egy magasabb hangú, követelőzőbb sírásfajtát. Nem mondtahnám, hogy repesek az örömtől. Szintén tegnap volt, hogy a műanyag elefántos csörgőjét sikeresen a fejéhez vágta, na, volt is bömbölés, még videóra is fölvettem ezt az újfajta reklamáló sírást. Ellenben van jó játékunk is, ezt magam fejlesztettem ki. Arcsimogatás. Nem CS, hanem arc-simogatósdi, na. Föléhajolok, elérhető közelségbe. Kinyújtom a kezemet, megsimogatom az arcát, közben annyit mondok, hogy "finoman simogat", és várok. És leutánoz, kinyújtja a kezét (a balt, persze, ez a lány olyan balos, hogy még a nyál is szüntelen a bal orcáján csorog le - nem vicc), óvatosan az arcom felé közelít vele, és simogat. Egysze, kétszer, háromszor. Utána megint csere. No, ez a játék tetszik, ennek van értelme.

És mivel ma Genuss-Festival lesz Bécsben, és megyünk nyálat csorgatni gusztán megterített asztalokhoz, elhúzok sebtiben hajat mosni, míg Hanna alszik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése