Tegnap péntek volt és szép nap, meseszép. A gyerek nem volt olyan nyűglődős, mint csütörtökön, teljesen jól elvolt. Megnéztem vele a Kung Fu Pandát. Dávid egészen korán hazaért, ettünk az általam korábban elkészített étkekből (joghurtos krumplilevest, finom cacikit, krumplis tésztát, amiről kiderült, hogy, ha én készítem, akkor finom). Dávid megnézte az útvonalat Bécsbe, a 23. kerületbe, ahol a csütörtök este megbeszélteknek megfelelően átvettünk egy csinos járókát 50 euróért a portán. További útvonalnézést követően sikeresen eljutottunk a főnök anyjának a lakásához, ott volt megbeszélve a találkozás a főnökkel. Pontosak voltunk, ő meg húsz perccel később jött, de így lett leegyeztetve, négy és fél öt között. Angela csak később csatlakozott hozzánk. Mentünk ide:
Néztünk, láttunk, Dávid vett (ananászos chili-szószt), a főnök is vett (kaptunk gusztusos és remek ízű sonkaszeleteket), talált egy jóféle régi Berkel szeletelőgépet, pirosat. Az a kedvence. Előkerültek mindenféle főnök-barátok meg ismerősök, mentünk tovább, hol elveszítve egymást szem elől, hol megint megtalálva. Ja igen, a kölyök ezúttal Dávidra lett rákötve. Kiválóan elvolt, tán még jobban, mint nálam... szerintem négy órán át volt ott a 25 fokban, zajban, melegben, napsütéstben, étlen-szomjan, és csak aludt, aludt békésen. Tűrőlelkű, mind Odüsszeusz. A végén inkább én magam döntöttem úgy, hogy elég a jóból, megszoptatom, de addigra az én gyomromban is landolt tiroli sajtos galuska, szilvaízes császármorzsa, kóstolásra szarvaskolbász, eper-Sturm (ez a frissen szűrt lé, erjedésmentes, minimál-alkoholos, de azért jelentősebb mennyiségben fogyasztva üt ám ez is). No, egy pad kényelmét, no meg Angela társaságát élvezve én is adtam aztán Panninak, amim volt, és volt ám bőven. Szél kerekedett, felleg furakodott, de mégsem lett vihar, csak némi ijesztésnek szánta az időjárás a dolgot. Eső is csak jóval később esett. Mikor a többiek előkerültek, kiderült, hogy jóformán el se mozdultak a helyükről: lecövekeltek egy pálinkás-standnál és kortyolták a jót. Na tessék. Én viszont inkább barnasört gondoltam magamnak, meg a gyereknek, ha már elrángattam a németajkú forgatagba. Kaptam is, és még mindig nem engedte senki, hogy meghívjam. Szerencsére Angela megint éhes lett, úgyhogy vele meg a főnökkel, az ő karjában meg egy egyre álmosabb kölyökkel elindultunk felfedezőútra. Leltünk padot, kettőt-hármat, odacsődítettük a bagázs hátramaradt felét, mi Angelával ettünk egy jólsikerült sertés-gombóc-káposzta-triót. Az urak megint leléptek, egyre érdekesebb állapotokban kerültek elő. Dávid hangosabb lett és filozofikus, a főnök kissé kötekedős, a harmadik urat most láttam először, na még ő bírta a legjobban. Bezzeg az irodai pálinka nem fogy... na szép. Majd én holnapután...
No, este lett, menni kellett... fagyizni. Mert mikor máskor, ha nem fél tízkor, az esőben? Persze, fagyizzunk, hol máshol, ha nem magán a Stephansplatzon (ez az a nagyon frekventált tér a Stephansdom előtt, ahiol már őgyis mindenki járt minimum egyszer, ha máskor nem, hát képzeletben biztosan). Jófajta, kelyhes parfékat osztogattak egészen baráti árakon, Panni nem kért, pedig kínáltam többször is. Vagy fél tizeneg lett, mire a kemény mag nagy nehezen feloszlott, a gyerekre meg persze akkor jött rá a bőghetnék: éhes is volt, fáradt is volt, a pelenkája telepisilve, a szél fúj, az autó ráz. Leállás, szoptatás harmadszor, pelenkacsere (= utána sírás csitulása, huhhh), közben idegesslg, mert Dávid nem adott egyértelmű utasítást, hogy hol tudok leparkolni, én meg gorombán szóltam neki vissza - na erre meg már ő akarta a 8 fokban a motorháéztetőn átpelenkázni a gyereket. Szépen vagyunk. Itt el is kezdődött az, aminek a címben, meg a bejegyzlsem elején adtam hangot. Eddig tartott a jó.
Ma, azaz szombat. Dávid eleve nem köszönt el este, hogy "jóéjt", semmi ilyesmi. Én még tegnap megmondtam, hogy sajnálom, elismételtem vagy háromszor a bocsánatkérést is. Remek. Aztán elúszás a készülődéssel, pedig a gyerekhez óraműt lehetne igazítani, hogy mikor kel, mikor éhes. Menjünk Sopronba, mert időpont van fél tizenkettőre. No ehhez nem fél tizenegy után kellett volna elindulni, meg előtte a postára rohangálni. A gyerek persze megint éhes lett az út elején, 15 perc kiesik, no meg tankolni is kellett. Kényszerű voláncsere, pedig nekem kéne vezetni, de nem szeretek túl gyorsan menni. Dugó Sopron előtt, az okmányiroda délben zárt, de Dávid nem is tudta a pontos odajutást. A telefonszámukat sem tudta, egy kis ajándék extra internetkapcsolat alapján csak meglett. Ja igen, forintunk sincs, hatvanezer úgy elment négy nap alatt, mint a sicc, csak tudnám, hogy merre. Parkolóhely nincs, aztán újrapróbálkozás, és mégis. És még oda is ért. De mivel nem volt forintja, az meg nem jutott eszébe, hogy az osztrák bankkártyájával esetleg lehet devizaváltással fizetni, mégsem sikerült új útlevelet igényelni. Nekem meg a tököm televolt, hogy idejöttünk a semmire, magyar pénzünk nincs, ellenben rosszul váltják az eurót, és egyébként sem kellene költeni, amíg nem kapok végre osztrák gyerekgondozási segélyt. Még kavarogtunk egy sort a várnegyedben, de utána Dávidnak elege lett abból, hogy nekem elegem lett, a gyerek megint enni kért, és a nagy elegünkben eljöttünk haza. Ő meg Pannistul lefeküdt aludni. Remek.
De ez a hétvége az enyém is. Rend lesz, és nekem szabadidőm lesz, amennyi jár. Legalább a járóka kész, az tetszik. És többet nem megyek vele így Sopronba, csak ha lesz magyar pénzünk, és nem úszunk el. Az okmányirodába meg csak menjen egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése