2012. február 25., szombat

"Haláli hely ez a Hohewand" - túlságosan is

Kezdjük azzal mindenki megnyugtatására, hogy túléltük. Magunk is csodálkozunk még rajta, szerintem lassú lesz a feldolgozási folyamat.

A sors mondjuk többször is próbált óva inteni. Kezdődött az egész egy elég elúszós-elcsúszós reggellel, leginkább azért, mert Dávid az egész heti fáradalmakat szokta kipihenni szombaton, jómagam pedig a semmit, de péntek este fél kettőig tartott az a semmi. Aztán volt pár program mára, úgyismint SoMa-járat, avagy elvinni a nekünk nem kellő kacatokat a helyi turiba (nem jött össze), mosás, főzés, takarítás (nem jöttek össze), függőben levő dolgok lerendezése a főbérlő lányával, a helyi és a magyarországi egészségpénztárokkal (meglepő módon ezek sem jöttek össze). Dávid viszont álmodott valami olyasmit, hogy a kocsikulcsot beletörte a zárba, úgyhogy megvolt a kulcsmásolás Neunkirchenben. Aztán gondolt olyat is, hogy kevés lesz a benzin, ezért megvolt a tankolás is. Igaz, emiatt vissza kellett fordulni egy tervezett úttól. És a kerekek nyomásellenőrzése is kimaradt...

A bevásárlás talán azért jött össze, mert elég rendszeresen frissítünk egy bizonyos listát Dávid telefonján, amin a legszükségesebb dolgok vannak fölsorolva. Ha megvannak otthon, akkor ezt egy pipa jelzi, ha nincs meg valami, akkor vaskos betűkkel figyelmeztet a mulasztás mielőbbi helyrehozatalára a lista. Praktikus, az egyszer biztos. És mivel csak az 5 percre lévő Sparba és a további két percre lévő török boltba kellett elmenni, Dávid sikeresen bevásárolt. Igaz, hogy a várt szintidőn húsz perccel túlment, de legalább addig én játszhattam itthon a számítógéppel és nem berzenkedtem, hogy mennyit költ mindenfélére már megint.

Szóval ez volt a nap békésebbik és sikeresebbik fele. Aztán meg "Menjünk a Hohewandra, mert milyen szép tavasz van odakint" jellegű felkiáltással bevetődtünk a kocsiba, és mentünk. Nem tántorítottak el az apróbb jelek: hogy eddig milyen elúszós nap volt a mai... hogy majdnem a tankolás is kimaradt... hogy az útirány újratervezése után beleszaladtunk egy útlezárásba... hogy elég nehezen találtunk oda... meg hogy előtte én kissé össze is kaptam Dáviddal pár apróbb dolgon, és már-már ott tartottam, hogy azt mondom, nem megyek én sehova. Nem-nem, mindez nem akadályozott abban két magyar majmot, hogy hegyet akarjon mászni télvíz idején, csúszós-saras-havas tájon, részemről magasított sarkú csizmában és oldaltáskával. Téve mindezt 14:00 órai kezdéssel, mikor is a nap már fél hatkor lemegy. Kinéztünk hát magunknak a térképen egy csinos kis ösvényt, hgy azon majd jó lesz fölmenni, még ide is van írva, hogy Leichter Kletterweg, tehát könnyű mászóút. Ja kérem, hogy a MÁSZÓ-út szót nem tetszenek értelmezni? Hát akor magára vessen az ember lüke fia-lánya...

De az első másfél órában nem volt semmi gond, Dávid kerített nekem vándorbotot is, hogy a meredek részeken könnyebb legyen a feljutás. Na most, az útvonalnak neve is volt: Springlesteig. A "springle" ebből valami szökellésfélét jelent, a Steig szót meg most néztem meg a szótárban: keskeny, meredek út. Tehát: "ugrálj a meredélyen", vagy ilyesmi. Hát valahogy ez sem tűnt fel, meg az se zavart, hogy egy helyütt azt írták az általunk kiválasztott szép sárga jelzésű útvonalra, hogy "csak gyakorlottaknak". Aztán a túra egy bizonyos szakasza után valahogy elfogyott a lábunk alól az édes anyaföld, és egyre több lett a szikla. Aztán a hó, mert az a sziklát szereti. Meg a meredekség is kissé meredekebb lett a jónál - bár erről a kőszáli kecskék másképp vélekedhetnek, mert temérdek kecskebogyót találtunk, és hozzá láttunk két kecskét is. Az egyik ráadásul pocakos anyakecske volt. Ám szoptatós kecske ide vagy oda, én az út második harmadánál kivertem aaaa ... BALHÉT, hogy
- milyen helyre lettem hozva,
- én budapesti lány vagyok, nekem a János-hegy az ideális hegy,
- nem is szeretem a sziklákat, a csúszósakat végképp nem, főleg, hogy alattunk nincs semmi,
- hogy fogunk innen lejutni, hogy fogunk egyáltalán följutni stb. stb. Elég rendesen kiakadtam tehát, és jött egy öt perces kényszerpihenő. Dávid előrement, hogy körbekémleljen, mi vár még ránk. Annyit derített ki, hogy vannak fém létrák, meg fém láncok, azokba lehet majd kapaszkodni. Valahogy a túlélési ösztön úrrá lett a hisztin, és mivel lefele csak rosszabb lett volna, megindultunk fölfele.

Volt olyan szakasz, hogy csak a láncon függve tartottuk magunkat a sziklákon, a végén néhol vagy lánc nem volt, vagy szikla, csak hó, az meg csúszott, mint a fene. Sajnos képek csak a békésebb szakaszon készültek, mivel a meredek részen már mindketten az életünket féltettük. Egymásba kapaszkodva (főleg én Dávidba), botorkálva, bot nélkül, négykézláb, átázott nadrágban, átázott cipőben, egyre kimerültebben küzdöttük magunkat egyre följebb.

Valahogy nagyon hihetetlen volt, mikor egyszercsak felzúgott a szél, Dávid pedig közölte, hogy szél a hegy belsejéből nem jön... és fent voltunk! Be is tértünk valami Hüttébe némi szíverősítőért, a végén Dávid itta meg az enyémet is (nem ízlett, na). Hegytetőnek szerintem mi még ennyire nem örültünk... És szerencsére kiderült, hogy igen, van a naplemente előtt egy órával érkezők számára egy exkluzív, másik lefele vezető út is, nem kell ugyanezt a sötétben még egyszer megjátszani visszafelé. Lefelemenet Dávid leintett egy autóst, hogy a hollétünk felől tájékozódjék - na ebből az lett, hogy a barátságos sofőr úr levitt minket egészen a kocsiig. Egy-másfél órát spórolt nekünk, és nem hagyott minket fizetni...

Most valamiért igencsak el van gémberedve a lábam, Dávidnak meg a válla... bár a feje még a helyén van, egyelőre nem nyakaztam le a hajmeresztő kalandért. Végülis még lóg nekem egy táncoltatással bizonyosan. A Hohewand meg most várhat rám egy ideig, az biztos. Holnap lesznek képek is, mára épp elég volt ennyi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése