A blog lektorálásával több mint három óra telt el. Érdekes volt nosztalgiázni, látni, hogyan indultunk, merre mentünk, hol tartunk most. A képeket is újranéztem, és láttam magunkat, úgy, ahogy nem szoktam. Idegenként. Dávidot és magamat is. Ahogy más láthat minket. És amilyenek öregként leszünk, ha lehetünk. Őszintén szólva, nem tetszett, amit láttam, vagy látni véltem.
Meg kéne tanulnom pár dolgot Amerika fővárosain kívül, fontosabbakat. Hogy ne feszegessek nem rugalmas határokat. Pl. ha van is kedvem énekelni (mikor nincs?!), ne erőltessem, mikor a köhögéstől a hangom még nem elég erős hozzá, és fél óra után már egy asztmás és egy láncdohányos keverékének hallatszom.
Mennyi betű, te jó ég... Furcsa látni, hogy most már majdnem csak én blogolok. Hogy nem hiányzik másoknak, hogy kiírjanak magukból dolgokat? Régebben miért hinyzott, régebben miért írtak a barátaim? Jöhet persze bárki azzal, hogy te csak ne beszélj, te miért nem írtál, mi?! Te nagyokos, erre válaszolj! Tudom a választ - nem voltam kész írni. Két jelentése van a "kész" szónak ebben a mondatban. Mostanra érett meg ez az írhatnék, és a legjobban azt sajnálom, hogy _egyoldalú_. Dávidnak pedig jó stílusa van, nekem tetszik. Nagy újdonságot mondtam megint, ugye? Kár, hogy nem szeret írni. Most, aki követi a blogot, olvas, és bennem is olvas. Sokaknak jobban látszom a leírt szövegben, mint személyesen - erőteljesebbnek érzékelnek, pedig élőben sem vagyok piskóta. Ismerem ezt, vannak olyan barátaim, akik nagyon masszívan tudnak fogalmazni írásban, de "nemtudom"-ok és "hát"-ok rengetege tarkítja a beszédüket, ha élőszóban nyilvánulnak meg. Lehetnék én is képzettebben beszélő, hatásvadászabb, drámaibb, vagy csupán kifejezőbb, csiszoltabb - de nem feltétlenül akarok. Így is túltudatosítottam ezt az életet, néha jó belegabalyodni pár dologba. Ez a mostani állástalan állapotom is egy gabancs. Majd kibogozódik szépen - az igazán jó dolgokra néha tudni kell várni. Ez a blog pedig egy szószátyár Ariadné-ajándék. Ma este mintha kissé el lennék szállva, nemdebár...
Meg kéne tanulnom pár dolgot Amerika fővárosain kívül, fontosabbakat. Hogy ne feszegessek nem rugalmas határokat. Pl. ha van is kedvem énekelni (mikor nincs?!), ne erőltessem, mikor a köhögéstől a hangom még nem elég erős hozzá, és fél óra után már egy asztmás és egy láncdohányos keverékének hallatszom.
Mennyi betű, te jó ég... Furcsa látni, hogy most már majdnem csak én blogolok. Hogy nem hiányzik másoknak, hogy kiírjanak magukból dolgokat? Régebben miért hinyzott, régebben miért írtak a barátaim? Jöhet persze bárki azzal, hogy te csak ne beszélj, te miért nem írtál, mi?! Te nagyokos, erre válaszolj! Tudom a választ - nem voltam kész írni. Két jelentése van a "kész" szónak ebben a mondatban. Mostanra érett meg ez az írhatnék, és a legjobban azt sajnálom, hogy _egyoldalú_. Dávidnak pedig jó stílusa van, nekem tetszik. Nagy újdonságot mondtam megint, ugye? Kár, hogy nem szeret írni. Most, aki követi a blogot, olvas, és bennem is olvas. Sokaknak jobban látszom a leírt szövegben, mint személyesen - erőteljesebbnek érzékelnek, pedig élőben sem vagyok piskóta. Ismerem ezt, vannak olyan barátaim, akik nagyon masszívan tudnak fogalmazni írásban, de "nemtudom"-ok és "hát"-ok rengetege tarkítja a beszédüket, ha élőszóban nyilvánulnak meg. Lehetnék én is képzettebben beszélő, hatásvadászabb, drámaibb, vagy csupán kifejezőbb, csiszoltabb - de nem feltétlenül akarok. Így is túltudatosítottam ezt az életet, néha jó belegabalyodni pár dologba. Ez a mostani állástalan állapotom is egy gabancs. Majd kibogozódik szépen - az igazán jó dolgokra néha tudni kell várni. Ez a blog pedig egy szószátyár Ariadné-ajándék. Ma este mintha kissé el lennék szállva, nemdebár...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése