2012. február 23., csütörtök

Hogyha... hogyisne!

Hogyha minden nap azt várom, hogy történjen végre munkaügyben valami, akkor nem csoda, hogy egyre besavanyodottabbnak érzem magam. Hogyha besavanyodottnak érzem magam, akkor persze rosszabbul megy a töröktanulás, kevésbé lelkesen a gitározás, a földrajztanulás meg a többi. Hogyha én mindezt hagyom, akkor pedig sült bolond vagyok... Hogyisne! A drága idő arra való, hogy kiélvezzük. A hétvégén jó lenne elmenni táncolni, holnap meg egy kis természetlátásra fáj a fogam, Dávid úgyis déltájt végez. Ma a szemben levő töröknél pizzát vacsoráltunk, még maradt is két szelet. A táskámban bújnak, reggeli gyanánt lesznek elfogyaszva. Finom, vékony tésztájú pizzájuk van, és az elkészülésére nem kell fél órát várni, mint otthoni kajáldákban. Én meg szegény Dávidot azzal szórakoztattam, hogy törökül ez így van, az meg úgy, blablabla. Küldött volna a tulajokhoz, beszélgessek azokkal törökül. Hogyisne, égessem magam a minimál szókincsemmel meg a nemlétező nyelvtannal?! Égni később is tudok, ráérős meló az. A Richi gyerek meg még mindig nem tanul rendesen latint. Mit mondjak - én se.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése