2012. február 28., kedd

Az "itt" van, az "ott" meg csak talán

A szokásos mesés érzés,hogy valójában az egész ternitzi élet csak valamiféle képzelet-játéka, és nincs se munkanélküliség, se Ausztria, csak én vagyok itthon, a szobámban. Ilyenkor nagyon nincs kedvem visszamenni. A még régebbi lakásunkba is visszamennék... sok helyre visszamennék, vissza is megyek szívesen. Még akkor is, ha nem ugyanazt találom, amit otthagytam. Vagy a nem ugyanakként megyek vissza. Hát néhány szóismétlés előfordult ebben a bekezdésben, annyi szent.

Az út egész érdekes volt - először is még a vonatra szállás előtt összegyűjtöttem magamnak némi elintéznivalót. Levélfeladás, könyvek és igen súlyos konyhamérleg transzportálása a SOMA-turiba, banki látogatás pénzfelvétellel és pénzváltással egybekötve, meg hát bepakolni és szendvicset gyártani sem árt.

A bankban viszont valami furcsa pangás van - vagy valaki az összes forintot fölvásárolta, vagy ezek az osztrákok már annyira érzik a magyar államcsődöt, hogy a magyar valutát egyszerűen törölték a nyilvántartásukból. Biztos, ami biztos, nem? Még szerencse, hogy volt nálam annyi pénz, amivel a Sopronból Budapestig szóló jegyet meg tudtam venni, és gy nem állta be csúszása programban.

A jelenlétem persze nem maradhatott hatástalan, az eddig tavaszias időjárás ma buzgó havazásra váltott, hoy megmutassa, ő olyat tud itt Magyarországon, ami Ausztriában már nincs is! Díjaztam a bemutatót, nem árt egy kis hó senkinek, aki rendesen fel van öltözve.

Furcsáltam, mikor a nem magyar telefonom úgy fél három táján megcsörrent. Dávidnak lett volna annyi esze, hogy ne azon keressen, hiszen akkorra rég átléptük a nem is létező magyar határt, ahol aszolgáltatók sokal drágábbra váltanak. Valóban nem Dávid volt, hanem egy idegen telefonszám. És ez az idegen szám szépen elhívott pénteken 10 órára állásinterjúra. A magyar vonaton, ú jeee. Tudhattam volna, igaz...? Most nem is annyira az érdekel hogy fölvesznek-e, nekem már ez hatalmas dolog. Lesz valódi állásinterjúm, osztrákokkal. Eddig nem volt, az ex-főnököm férje igazán jelentéktelen jelenlétet produkált, mikor a nyelviskolába mentem. Vajon hogy kellene kinézni? Hogy ne kellene? Testtartás, beszéd, a a szokásos. Sokszor átfutottam már, elméletben nem vagyok kezdő, még tanítottam is. De hogy élőben?! Hát, a mai többszörösen jó nap. És most, egy darab Minority report megnézése után családice, talán ideje elmenni aludni. Holnap vár apám, a fogorvos, a beszereznivalók, és annak eldöntése, mikor megyek vissza Ternitzbe.

Remélem, Dávid nem fojtotta még meg magát egy konzervnyitóval, amióta nem tartózkodom "otthon". A viccet félretéve is kíváncsi vagyok, megállja-e a helyét. "Sajnos" nem lesz alkalmunk megtapasztalni, mert legkésőbb csütörtök este már megint együtt leszünk. Ezek a mai fiatalok, min a gumicukor. Cupp, már megint egymásra tapadnak, megáll az ész, ha még van egyáltalán.

2012. február 27., hétfő

Holnap innen el

Fog-ügyben startolok szépen haza, de hogy ebből hány napos magyarországi tartózkodás lesz, azt még nem tudom. Ma filmezés volt porondon, mivel a Youtube-on lehet találni egészben feltöltött filmeket, olyanokat is, amiket anno gyerekként nagyon szerettem, és együtt röhögött rajtuk a család. Dávidnak sajna nem az a zsánere, ami nekem...

Pár adminisztratív ügyet is elintéztünk ma végre-valahára... de maradt holnapra is, nehogy elunjuk magunkat. Dávid azt mondta, hogy szerinte nagyon összevagyunk nőve, és nem fog ártani pár nap külön. Hát - legyen igaza.

2012. február 26., vasárnap

Egy darab 26-a

És már megint nem ünnepeltük meg a hónapfordulónkat, ahogy szoktuk. Helyette a tegnapi nap izgalmait hevertük ki, legalábbis nagyon próbálkoztunk, mert ma alig keltünk fel az ágyból. Van itt laptop, kényelmes nagy hely, párna, takaró, ételt-italt meg be lehet hozni. Sajnos a beépített vécé még hiányzik. Talán ennek köszönhető, hogy még vannak izmaim... meg hogy Dáviddal harcolászok. De ez titok.

Felkerültek a képek is, tessék megnézni a vemhes, kószáló kőszáli-kecskemamát. Dávid ugyanis a maga élményeit némi írással dolgozta fel, kb. arra ébredtem hajnali fél tízkor, hogy gépel mellettem, és nála van a laptop. Ami az enyém. Hát hogy Farmville-ezzek én így?! Jókislány módon nem kaptam ki a kezéből, hogy halaszthatatlan teendőimet elvégezzem, hanem némi heverészés után szépen kimentem "reggelit" csinálni nekünk. A reggeli végül fél 12-kor lett tálalva, és fin-om-lett. Hahaha.

Délután valahogy eluntuk a semmit, azaz a normális adrenalinszintet, ezért Dávid kitalálta, hogy meg fog tanítani autót vezetni. Ennek tiszteletére az addig ragyogónapos idő egyből esőre váltott, hogy tudjam, mi az élet. A kocsi meg nem volt hajlandó elindulni. Már azt hittem, hogy érzékeli a volánnál ülő vezetési alfabétát, aki én volnék, és emiatt makacsolta meg magát, de aztán kiderült, hogy a tegnap lemásolt kocsikulcs a ludas. Formára ugyan szép és jó, meg be is megy, de indítani már nem indít.

A mai eredmény az "Egy N-i a volánnál" című sorozat első részéből:

- egy fincsi farolás egy méretesebb és sárosabb tócsába
- egy fincsi padka-csók három kerékkel
- pár száz lefulladás
- fééééék, neolyangyorsan, féééék
- a gázpedál szorgos kerülése, kuplunggalis-lehet-haladni - alapon

Emellett párszor beparkoltam ide-oda, farral, orral, kanyarral vagy csak egyenesen. Törni nem tört össze semmi, még az önbizalmam sem. Megy ez, mint az ágybahuhhontás inkontinencicásoknak. Dávid szerint is ügyes vagyok - mondjuk egy tanár mit mondjon a tanítványnak az első óra után?! Buksi-simi, jöjjön legközelebb. Jogsit viszont továbbra sem szeretnék. Minél kevesebb papírt az életembe, minél kevesebb pénzért - ez az irányelv egyelőre.

A végére egy mai beszélgetésrészlet Dáviddal, még a vezetés elmételi részénél:

"Hogy vannak sorban a pedálok?"
" Hát bal oldalt a kuplung, aztán a fék és jobb olalt a gáz."
" És melyik lábad van a féken?"
"A középső..."

d - megváltoztam..

..és ez még tartani is fog egy ideig, az biztos.

leginkább a tegnapi kaladra értem ezt. nekem ugyanis - egy-két Kinizsi 100-as után - még az járt a fejemben, hogy mennyire erős vagyok és mennyire nem hagy nyugton egy kisebbfajta kaland a sziklafalon. meg hogy én bírom, meg nem fáradok el annyira, mint a többiek - szóval frankó vagyok.

aztán jött az ötlet, hogy menjünk el kirándulni, mert pénteken - noha a munkatársak még mindig a Blecha-s kabátban virítottak - én már a kabátot kapásból a kocsiban hagytam és a pulcsit is levettem a délelőtt közepén: egy szál pólóban dolgoztam (na jó, nadrág meg cipő még volt rajtam ;)). és kicsit kezdedd elegem lenni abból, hogy itt ez a - három-négy napja tényleg - szép idő (10-15°C, tűző nap és időnként jó nagy szél :)) és én csak a melóhelyen, két csarnok között átfurikázva, targoncából tapasztalom (és, ha ketten megyünk, akkor a másik direkt kéri, hogy gyorsan menjek, mert nem szereti a szelet..).
(kezd elegem lenni abból, hogy tesztelem, hogy mit meddig bírok ki: az emberek által okozott stressz lenyelése elég volt már több, mint 20 éve..)

..és mivel pénteken ugyanúgy, mint a hét legtöbb napján, hazaérve N-i-t a szoba - és ágy(!) - kellemes melegében, behúzott sötétítő függönnyel (mert különben nem látja a laptopot a déli fekvésű ablakon besütő nap miatt) találtam..

..és mivel a szombati napsütésre azért Ő is hajlandó volt kimozdulni, gondoltam tegyük emlékezetessé a napot, menjünk el kirándulni (azaz sétálni egy jó helyre, nem több!).

így lett a Hohe Wand(így helyes, különírva).

aki nem tudja (most már én is jobban tisztában vagyok vele), a Hohe Wand természetvédelmi terület, vagy miféle, ezért ha kocsival akar odamenni az ember, akkor egy Mautstelle nevű állomáson belépőt kell fizetni. nevéből adódóan (magas fal) - egy részét biztosan - magas (szikla-) fal veszi körbe.
de persze utak mindenhol vannak, még jelöltek is, és mivel meg szerettük volna tartani az eurónkat, úgy gondoltuk (pontosabban, amikor N-i-t kérdeztem, azt mondta, hogy inkább arra), hogy egy másik úton menjünk fel.

szerintem mind a ketten kicsit későn érő típus vagyunk, így az sem esett le, hogy ha messziről így néz ki, akkor közelről se egy sétamenet a feljutás. mindegy. a térképen volt jelölve háromféle mászóút, én meg a legkönnyebbet javasoltam. egy egyszerű többségi szavazás során elfogadtuk a javaslatot. utunk Oberhöflein felé vezetett és leállítottuk a kocsit. itt kezdődött a kaland.

visszanézve nekem elég izgalmas út volt, de tény, hogy volt az út hosszának cc. a felénél egy turistautak kereszteződése, aholis tábla figyelmeztetett mindenkit, hogy amin jöttünk, az tovább "nur für Geübte", azaz "csak gyakorlottaknak". addig "normális" sétaút volt:


onnantól kicsit jobban emelkedett:


aztán, miután így döntöttünk, már kicsit kezdett emelkedni a terep - és N-i még mindig jól bírta. nagyonnemsemmi ez a csaj!


szép köveket is találtunk, egy-kettővel gazdagítottuk is az itthoni gyűjteményünket, de erről később, hiszen ott még nem sejtettük, (..hogy békaemberekkel fogunk találkozni) hogy később igencsak megkérdőjelezzük, hogy hazaérünk-e élve és épségben.

aztán a terep csak dőlt és dőlt felénk és már kezdett megfogalmazódni bennünk a gondolat, hogy ez azért mászóút (lassú felfogás rulez), mert a vége egy sziklafal tövébe visz? N-i makacssága sok mindenen átsegített, hozzátéve az enyémet, hogy akkor legalább addig menjünk el, onnan ráérünk visszafordulni. útközben néhol már meg-megjelent egy-egy kőbe ágyazott létra, ami szintén felkelthette volna a gyanúnkat, de nem tette, mert a gyanúnk is, mint mi magunk, jó (sokat) alvó.


mentünk-mentünk és egyszercsak arra eszmélek, hogy N-i kijelenti, de az addigi jókedvű hangvételhez képest kicsit más hangsúllyal, hogy "innen visszafele már nem megyünk!". kérdem, miért? hát hogy itt már inkább mászni kell és már rég túljutottunk azon a ponton, hogy lefele is ugyanolyan könnyű/nehéz a járás és egyébként is a kiránduló és napjárta idő felén már túljutottunk és még mindig itt vagyunk a szikla közepén. ja és hogy a magassarkú csizma nem szereti az egyre gyakrabban előforduló havat, mert megcsúszik rajta.. (akkor még ő sem sejtette, hogy szereti, nem szereti, később csak ilyet kell megennie - mármint a csizmának és nem szó szerint), egyszóval kitört a pánik!


de tényleg! és jó volt. mert elértünk egy határig - persze, a magam nevében beszélek, de szerintem N-i is hasonlókon mehetett kersztül - ahol egyszerűen nem tudtunk tenni semmit. korábban mindig volt visszaút, nem kellett sose komolyan aggódni semmiért, mert ott van a tudat, hogy például ha neadjisten összeveszünk, akkor nem kell hajléktalannak lennem, mert Veszprémbe hazamehetek (szélsőséges esetben), vagy annyi megtakarított pénzünk van, hogy ne kelljen éhezni stb. stb., de most nem volt kiút. kivéve persze a fölfelét :)

azt hiszem, N-i pánikja egy-/nemkicsit rám is rámragadt és ez csak folytatódott, mivel a természetben nincs aláfestő zene, mint a filmekben és így sose tudtuk (bocsánat a néhai többesszámért), hogy most milyen rész jön: nem tudtuk, hogy félnünk kéne-e, vagy már fellélegezhetünk-e. igaz, hogy közben láttam egy mászó párost: tőlünk cc. 150 m-re lehettek a hegyoldalon, kelet felé, és épp sütkéreztek, mikor N-i-nek is meg akartam mutatni, már továbbálltak, de szerintem velük találkoztunk fent a Hüttében..

egyet lehetett tenni (és szerintem ez az egy nekem jó gyakorlat volt a meditációhoz: ha még elmélkedem ezen az egy dolgon egy kicsit, talán nem fogok a meditálástól annyira "félni"), továbbmenni. egyszerűen nem volt más választás. és ha továbbmész és nincs min agyalnod, mert azt már megtetted és "energetikailag" az vezet a legkevesebb fáradsághoz, ha nem agyalsz semmin, akkor csak arra figyelsz, hogy hova lépsz. és kiürül a tudatos tudatod. az már csak hab a tortán, hogy egyrészt láttunk kecskére emlékeztető élőlényt, amint olyan nyugalommal sétál és néz ránk, hogy mit csinálunk, mintha csak az utcán találkoznánk.


másrészt - amikor már megjelent a szél, mert eddig semmiféle szél nem volt - voltak olyan részek, amikor, lévén N-i felé felelősséget éreztem, másfélszeres halálfélelmem volt: szerencsére az út felső szakasza jól ki lett építve (sziklába fúrt lajtorják és sziklától fáig húzódó drót sodrony, kapaszkodónak), de voltak olyan részek, ahol a drótok által kihagyott cc. 20m-es szakaszon havon kellett átkelni. a talaj cc. 65-70°-os szöben lejtett, alattunk néhánytíz-néhányszáz méterrel a fák hegye és feltámadt a szél.


régebben biztos voltam benne, hogy nekem ilyen kis kaland meg se kottyan. ebben változtam meg.

a többi, hogy amikor tényleg elfogyott a drótkötél, akkor a talaj visszaállt cc. 10°-os dőlésszögbe és megláttunk egy játszóteret illetve az Eicherthüttét, már nem olyan említésre méltó

2012. február 25., szombat

"Haláli hely ez a Hohewand" - túlságosan is

Kezdjük azzal mindenki megnyugtatására, hogy túléltük. Magunk is csodálkozunk még rajta, szerintem lassú lesz a feldolgozási folyamat.

A sors mondjuk többször is próbált óva inteni. Kezdődött az egész egy elég elúszós-elcsúszós reggellel, leginkább azért, mert Dávid az egész heti fáradalmakat szokta kipihenni szombaton, jómagam pedig a semmit, de péntek este fél kettőig tartott az a semmi. Aztán volt pár program mára, úgyismint SoMa-járat, avagy elvinni a nekünk nem kellő kacatokat a helyi turiba (nem jött össze), mosás, főzés, takarítás (nem jöttek össze), függőben levő dolgok lerendezése a főbérlő lányával, a helyi és a magyarországi egészségpénztárokkal (meglepő módon ezek sem jöttek össze). Dávid viszont álmodott valami olyasmit, hogy a kocsikulcsot beletörte a zárba, úgyhogy megvolt a kulcsmásolás Neunkirchenben. Aztán gondolt olyat is, hogy kevés lesz a benzin, ezért megvolt a tankolás is. Igaz, emiatt vissza kellett fordulni egy tervezett úttól. És a kerekek nyomásellenőrzése is kimaradt...

A bevásárlás talán azért jött össze, mert elég rendszeresen frissítünk egy bizonyos listát Dávid telefonján, amin a legszükségesebb dolgok vannak fölsorolva. Ha megvannak otthon, akkor ezt egy pipa jelzi, ha nincs meg valami, akkor vaskos betűkkel figyelmeztet a mulasztás mielőbbi helyrehozatalára a lista. Praktikus, az egyszer biztos. És mivel csak az 5 percre lévő Sparba és a további két percre lévő török boltba kellett elmenni, Dávid sikeresen bevásárolt. Igaz, hogy a várt szintidőn húsz perccel túlment, de legalább addig én játszhattam itthon a számítógéppel és nem berzenkedtem, hogy mennyit költ mindenfélére már megint.

Szóval ez volt a nap békésebbik és sikeresebbik fele. Aztán meg "Menjünk a Hohewandra, mert milyen szép tavasz van odakint" jellegű felkiáltással bevetődtünk a kocsiba, és mentünk. Nem tántorítottak el az apróbb jelek: hogy eddig milyen elúszós nap volt a mai... hogy majdnem a tankolás is kimaradt... hogy az útirány újratervezése után beleszaladtunk egy útlezárásba... hogy elég nehezen találtunk oda... meg hogy előtte én kissé össze is kaptam Dáviddal pár apróbb dolgon, és már-már ott tartottam, hogy azt mondom, nem megyek én sehova. Nem-nem, mindez nem akadályozott abban két magyar majmot, hogy hegyet akarjon mászni télvíz idején, csúszós-saras-havas tájon, részemről magasított sarkú csizmában és oldaltáskával. Téve mindezt 14:00 órai kezdéssel, mikor is a nap már fél hatkor lemegy. Kinéztünk hát magunknak a térképen egy csinos kis ösvényt, hgy azon majd jó lesz fölmenni, még ide is van írva, hogy Leichter Kletterweg, tehát könnyű mászóút. Ja kérem, hogy a MÁSZÓ-út szót nem tetszenek értelmezni? Hát akor magára vessen az ember lüke fia-lánya...

De az első másfél órában nem volt semmi gond, Dávid kerített nekem vándorbotot is, hogy a meredek részeken könnyebb legyen a feljutás. Na most, az útvonalnak neve is volt: Springlesteig. A "springle" ebből valami szökellésfélét jelent, a Steig szót meg most néztem meg a szótárban: keskeny, meredek út. Tehát: "ugrálj a meredélyen", vagy ilyesmi. Hát valahogy ez sem tűnt fel, meg az se zavart, hogy egy helyütt azt írták az általunk kiválasztott szép sárga jelzésű útvonalra, hogy "csak gyakorlottaknak". Aztán a túra egy bizonyos szakasza után valahogy elfogyott a lábunk alól az édes anyaföld, és egyre több lett a szikla. Aztán a hó, mert az a sziklát szereti. Meg a meredekség is kissé meredekebb lett a jónál - bár erről a kőszáli kecskék másképp vélekedhetnek, mert temérdek kecskebogyót találtunk, és hozzá láttunk két kecskét is. Az egyik ráadásul pocakos anyakecske volt. Ám szoptatós kecske ide vagy oda, én az út második harmadánál kivertem aaaa ... BALHÉT, hogy
- milyen helyre lettem hozva,
- én budapesti lány vagyok, nekem a János-hegy az ideális hegy,
- nem is szeretem a sziklákat, a csúszósakat végképp nem, főleg, hogy alattunk nincs semmi,
- hogy fogunk innen lejutni, hogy fogunk egyáltalán följutni stb. stb. Elég rendesen kiakadtam tehát, és jött egy öt perces kényszerpihenő. Dávid előrement, hogy körbekémleljen, mi vár még ránk. Annyit derített ki, hogy vannak fém létrák, meg fém láncok, azokba lehet majd kapaszkodni. Valahogy a túlélési ösztön úrrá lett a hisztin, és mivel lefele csak rosszabb lett volna, megindultunk fölfele.

Volt olyan szakasz, hogy csak a láncon függve tartottuk magunkat a sziklákon, a végén néhol vagy lánc nem volt, vagy szikla, csak hó, az meg csúszott, mint a fene. Sajnos képek csak a békésebb szakaszon készültek, mivel a meredek részen már mindketten az életünket féltettük. Egymásba kapaszkodva (főleg én Dávidba), botorkálva, bot nélkül, négykézláb, átázott nadrágban, átázott cipőben, egyre kimerültebben küzdöttük magunkat egyre följebb.

Valahogy nagyon hihetetlen volt, mikor egyszercsak felzúgott a szél, Dávid pedig közölte, hogy szél a hegy belsejéből nem jön... és fent voltunk! Be is tértünk valami Hüttébe némi szíverősítőért, a végén Dávid itta meg az enyémet is (nem ízlett, na). Hegytetőnek szerintem mi még ennyire nem örültünk... És szerencsére kiderült, hogy igen, van a naplemente előtt egy órával érkezők számára egy exkluzív, másik lefele vezető út is, nem kell ugyanezt a sötétben még egyszer megjátszani visszafelé. Lefelemenet Dávid leintett egy autóst, hogy a hollétünk felől tájékozódjék - na ebből az lett, hogy a barátságos sofőr úr levitt minket egészen a kocsiig. Egy-másfél órát spórolt nekünk, és nem hagyott minket fizetni...

Most valamiért igencsak el van gémberedve a lábam, Dávidnak meg a válla... bár a feje még a helyén van, egyelőre nem nyakaztam le a hajmeresztő kalandért. Végülis még lóg nekem egy táncoltatással bizonyosan. A Hohewand meg most várhat rám egy ideig, az biztos. Holnap lesznek képek is, mára épp elég volt ennyi.

Séta, mert tavasz

Nagynehezen sikerült magunkat meggyőzni, hogy a számítógépezés és a délutáni alvás nem a legokosabb dolog egy napsütéses pénteki napon két fiatal részéről, úgyhogy végül öszveszedtük magnkat és elmentünk Ternitzbe sétálni. Kint persze már nagyon élveztünk mindent - a hatalmas szelet, a közeli park susogó fáit, a kis ágakat, mogyorókat és mindenfélét, amit a patakba dobva figyelemmel kísértünk - merre visz az útja? Mások kicsit furcsán néztek - de ezek tipiksan olyan felnőttel voltak, akik megtiltják a gyereküknek vagy unokájuknak, hogy bármiért lehajoljon, mert attól hűde piszkos lesz a keze, és az bizony armageddon a köbön.

Dávid talált egy patakba fulladni készülő madáretetőt, de szerencsésen kimentette. Meg egy működő öngyújtót. Utána még megnéztük az égőrózsaszín naplementét, meg a villogó mentőautókat. Itthon meg minden csordultig van étellel, erre az utóbbi időben csak a pizzázás meg a kebab megy. Szégyen, gyalázat.

2012. február 23., csütörtök

Hogyha... hogyisne!

Hogyha minden nap azt várom, hogy történjen végre munkaügyben valami, akkor nem csoda, hogy egyre besavanyodottabbnak érzem magam. Hogyha besavanyodottnak érzem magam, akkor persze rosszabbul megy a töröktanulás, kevésbé lelkesen a gitározás, a földrajztanulás meg a többi. Hogyha én mindezt hagyom, akkor pedig sült bolond vagyok... Hogyisne! A drága idő arra való, hogy kiélvezzük. A hétvégén jó lenne elmenni táncolni, holnap meg egy kis természetlátásra fáj a fogam, Dávid úgyis déltájt végez. Ma a szemben levő töröknél pizzát vacsoráltunk, még maradt is két szelet. A táskámban bújnak, reggeli gyanánt lesznek elfogyaszva. Finom, vékony tésztájú pizzájuk van, és az elkészülésére nem kell fél órát várni, mint otthoni kajáldákban. Én meg szegény Dávidot azzal szórakoztattam, hogy törökül ez így van, az meg úgy, blablabla. Küldött volna a tulajokhoz, beszélgessek azokkal törökül. Hogyisne, égessem magam a minimál szókincsemmel meg a nemlétező nyelvtannal?! Égni később is tudok, ráérős meló az. A Richi gyerek meg még mindig nem tanul rendesen latint. Mit mondjak - én se.