2012. január 10., kedd

Egynulla, nullaegy, filozofálás 2012, tömjénnel

Lassan ideje leszámolnom a tanítással egy időre, legalábbis amíg nem csillogtat meg előttem a jószerencse valami tanári jellegú álláslehetőséget. Valahol örülök neki, de azért furcsa lesz megszokni, hogy nem leszek _tanárnő_. Hiányozni fog a csoport, ahogy minden eddigi is hiányzik: kik jobban, kik kevésbé, és ez nálam cseppet sem a szorgalom vagy a tehetség függvénye. Natalya-nál, aki a kollégám (erre a kis időre még), döntő szerepű, hogy a csoport mennyire gyors felfogású, rugalmas, befogadó- és teljesítőképes. Nekem inkább az számít, hogy mit mutatnak magukból, mennyire van humoruk, mennyire kovácsolódnak össze, hogy állnak hozzám. Szép emlékeket órzök olyanokról is, akik eléggé megszenvedtek a német rejtelmeivel a Zenz-féle oktatás keretein belül. Olyanokról, akiknek könnyebbé tehettem ezt a folyamatot, elviselhetőbbé az élményt, és nem utolsó sorban élhetőbbé Ausztriát - nem egy bizony, szégyen vagy nem, elvérzett volna a döntő jelentőségű nyelvvizsgán, ha a várható feladatokat nem gyakoroltatom be velük, akár csalva, egyes szabályok megkerülésével, kihagyva a kevésbé fontosat, de sulykolva az életmentőt. Sajnos akadtak, akiken ez sem segített, és én az a fajta voltam, vagyok, leszek, aki minden ilyen élményt jórészt személyes kudarcként él meg. Tán egyszer leszokom róla, de magam előtt látom minden olyan volt tanítványom arcát, akinek nem sikerült a vizsgája. Ők sose nehezteltek, sőt, talán óvatosan kijelenthetem, hogy sokkal több dicsérő visszajelzést kaptam tőlük a tanfolyamok alatt és után is, mint kollégáim, akikről gyakran nem nyilatkoztak túl fényesen. Mondta János is, a volt kollégám: engem senki nem szidott, mindenki dicsért a magyarok közül. Persze ez csak a tanítványokra vonatkozik, mert akadt, akinek mégsem voltam elég jó - a főnököm. Nem kívánom elemezni a kritikáját, ahogy inkább őt magát sem, legyen elég annyi, hogy engem tapinthatóan szerettek és megbecsültek, akik a szemem elé, a szárnyam alá kerültek. Jó tanár vagy, Eni - nekem ezért már érdemes volt élnem. Olyan utódot kívánok Orsolyának, aki méltó a megüresedő helyem betöltésére.
Utód pedig, ahogy egy kis kutatás kiderítette, van, vagyis van esélye, hogy utódom lesz. Egyelőre a neve és az írása vált számomra ismertté. Ez esetemben, bár furcsa, de sokat jelent, mert van némi tanulatlan, ösztönös érzékem az emberek írás általi kibogozásához. Egyetemen mondogattam is, és egy nekem idegen lény elém csapta a füzetét, hát lássuk, hogy megy ez. Majd látott engem a füzet fölé görnyedni, s utána a szavaimban viszontlátta magát; olyan dolgokat hallott, amiket nem mondanak neki, sőt, amiket ő sem fogalmazott meg nyíltan magának, s akkor, amint engem hallgatott, bizony megdöbbent, hogy egy kis érzék és pár sor betűhalmaz mennyire árulója lehet valakinek. Persze mindenki sok kis apró mozaikból áll össze egésszé, s ha pár követ fel is ismerek az ábrán, nem látom a teljes képet... mégis, az ördög a részletekben lakozik. Az ördög biztos fraktál... a részletek sokszor leutánozzák az egészet, csak a megvilágítás más, vagy a látószög.

Mondom én, Szabó Magda telepszik rám, s nekem a Für Elise befejezése (talán tényleg Elizének kell ejteni, nem Eliznek?) sajnos nemhogy a lezárás örömét, sokkalta jobban a folytatás izgalmát hozta meg. Sóvárgást, kiapaszthatatlan sóvár vágyat a felfedezés, a magamat-tovább-képzés, a mélyre-merülés felé, mert eddigi éveimet eléggé tékozlón éltem. Az én hívószavam nem a SZÉP, JÓRAVALÓ, vagy más egyéb volt, csak ennyi: OKOS - pedig dehogy vagyok én az! Értelmes még csak-csak, gyors felfogású, kreatív meg mindenféle, de se nem művelt, se nem okos. Aki nem olvas, nem is lehet az. Könyvek, barátként is ellenségeim, ti bitangok! Az olvasástól elriasztott annak felismerése, milyen erős hatással lehet rám a más mondanivalója, és annak mikéntje. Mégis, jelenleg úgy érzem, vállalnom kell némi szivárvány-játékot, hogy az ezerszínű világ utóbb letisztulhasson, s az maradjon meg végül, ami igazán én vagyok, és nem holmi úti csomag, kultúr-maszlag, stílus-paletta, virtuóz zsonglőrmutatvány. Annak, aki ezeken a szédelgő sorokon kiigazodik, szívből és mélységes tisztelettel gratulálok, főleg, hogy nagy eséllyel magam sem fogom tíz év múlva megérteni, miről hadováltam itt össze, friss kis hajtásnak érezve csaknem 28 éves önmagamat, kiből még nevelhető sokminden, mert hajlékony és hajlandóságot mutató anyag... Ugyanakkor sokaknak mondom, mégis nevetnek, ha hallják - öreg vagyok én már, nagyon öreg. Csak tudnám, hogy lehetséges, hogy életben maradtam... nem épp logikus. Valakik most is biztos nevetnek - én nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése