Szépen, békésen megreggeliztem az otthoniakkal, megírtam a főnöknek az újabb gyakorlófeladatokat, teljes nyugalomban. Kényelmesen elindultam, megvettem a Tescoban a megvásárolandókat, a kissé módosított lejárati határidejű egynapos bérletemmel beutaztam a Keletiig, és épp elértem a vonatot. Módfelett örültem, és kicsit sem voltam gyanakvó, sem gondterhelt. Még azt is viszonylagos lelki nyugalommal viseltem, amikor fél perc híján elértem a Sopronból Neustadtba tartó vonatot. A fenti mondatból következik az alábbi tény: nem értem el. Mert más vágányról indult, mint eddig, és lemaradtam róla. Fél perccel, igen. De mivel utána sok-sok érdekeset láttam a vasútállomáson, meg aztán minek keseregni, hát nem akadtam ki nagyon.
És akkor elértem Neustadtba, és "hazajöttem".
...
...
...
Ennyi szünet egyáltalán nem volt elég, hogy lenyugodjak.
............................................................................................................................................................
Ennyi után kicsit magamhoz tértem... és elkezdtem pakolni, mivel... nos, mivel nem volt más választásom. Azóta pedig valahogy mégis megnyugodtam. Tán némi "rezignált mélabú", ahogy anno a gimiben Kölcsey költészetét jellemeztük. Tán a belenyugvás maga. Tán az üdítő tény, hogy ennél rosszabb aztán igazán nem lehet egy költözés. És biztos naiv vagyok, de jelen körülmények között engedtessék meg nekem némi naivitás.
Most hát fél egy van. Dávid Jánossal karöltve íróasztalt szerel, szól az Opeth, túlvagyunk egy újabb Ternitzes körúton, vezettem egy kicsit az 5,5 méteres Blecha-autót.
Költészet, hát az sajnos nemigen talál most teret magának. Ami mégis eszembe jut, az inkább nem tűr nyomdafestéket.
Mondás viszont kell, mindent nem dobhatunk el, ha már az agyunkat sikerült.
"Mindig az az erősebb, aki nem tombol, hanem mosolyog."
Khmmmm.... kínjában is?
Képek holnap. És többet nem hagyom, hogy Dávid egyedül költöztessen. Úgy látszik, ehhez is én kellek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése