2012. január 16., hétfő

Gyanús tetrapakk, bob, de nem szán

Negyed tizenegykor nekiállni vacsorát csinálni, mert másnapra már nem bírja ki a drága pénzen vett hús... hát igen, élni tudni kell, de nem így. Mint ahogy a több mint egyórás mosogatás sem a legegészségesebb tevékenység egy kétfős háztartásban. Van mit tanulni, én ennek is örülök (Dávid már kevésbé).
Sok itt az elgépelési hiba, néha tüzetesebben is át kell majd néznem a bejegyzetteket. Nem én vagyok béna, a billentyűk fognak egyre kevésbé. Utólag is elnézést értük - ha valaki, én tudom, milyen bosszantó a hibás szöveg.
És akkor tetrapakk, avagy nem értem. Tényleg nem. Az otthoni, vagyis a magyarországi tejesdoboz sokkal könnyebben kimosható, összehajtogatható, mint az itteniek. Nem gyártok összeesküvés-elméletet, csak mélázom, hogy ez vajon miért van így. Legalábbis egy bizonyos márkájú tejesdoboz esetében.
Bob, akinek már háromféleképpen írtam le a nevét, se nem szánkó, se nem személy. Így hívják azt a szolgáltatót, amelynél nekem is van már helyes, könnyen megjegyezhető osztrák számom. Hívogathatnak az osztrákok a jobbnál jobb állásajánlatokkal - tessék, csak tessék, de ne tolongjunk. Még a pályázati anyag is be lett szkennelve. Holnap startol a pályázás, teljes gőzzel.

2012. január 15., vasárnap

Szorgos vasárnap, ááádehogy

Tegnap este még bőszen fogadkoztunk, hogy a viszonylag laza szombat után itt most egy nagyon szorgos és dolgos vasárnap fog következni. Erre indításnak fél tízig az ágyban voltunk. Meg is kérdeztem Dávidot, mikor valami kósza hajlam az ablak felé vitt, hogy biztos fölkelt-e ötkor, mert halvány emlékeim vannak ugyan arról, hogy negyed nyolckor visszamászik, de az a hómennyiség az udvaron már csöppet sem halvány. Pedig kimászott ő ötkor, és kotorta is a havat, csak az megtréfálta és visszamászott. Ráhullott, na. Nem baj, a nap elolvasztotta a felét, a másik fele még most is ott van.
Tíz óra, vagy tán fél tizenegy tájban aztán laptopozva megkérdeztem az ágy jobb feléről az ágy bal felén tornyolusó Dávidot, hogy nem-e kellene kikelni innen. Honnan tudtad? - kérdezte, a kedvenc piros e-könyv-olvasójából fel sem nézve. Valami útikönyvet falt épp. Ebben maradtunk, és fél 12 után már következhett is a reggeli. A továbbiakat nem részletezem, elég tán annyi, hogy ez egy nagyon lusta és elúszós nap lett. Ellenben anyámékat sikerült elkapni a szokásos heti egyszeri Skype-ra, főztünk is (vagy inkbb csak főztem), zenéltünk is, és még némi filozofálásra is futotta az erőnkből, ha már a fizikai megerőltetést máskorra halasztottuk.
Holnap pályázás lészen, és az utolsó munkahetem kezdete. Nem túl megható, már számolom vissza a napokat. Dávid és anyám is úgy fogamazott: kivirultam. Majd nem virul a fejem, ha munkanélküliként a számlákat meg az álláshirdetéseket nézegetem.

Két okos megállapítást a végire:
1. az eltolódott napirend és az éjfél utáni bejegyzések mind az itteni színvonalon, mind másnapi tevékenységemen rontanak. Erről sürgősen le kell szoknom.
2. Sajnos sok értemes, izgalmas, vagy legalább frappáns gondolat vagy párbeszéd napközben zajlik le, és ezek többsége estére elmászik a fejemből. Jegyzetfüzetre lesz szükségem, hamarjában.

Éjjel, avagy a nap a lefekvés előttig tart

Szép havas szombatunk volt itt Ausztriában, ami azt jelenti, hogy hamarosan Magyarországra is ellátogat a fehérhozó fellegek sokasága. A hóesés természetesen azzal jár, hogy Dávid hajnali ötkor szépen felkel, szombat ide, betegség oda, és havat lapátol, taszigál, sóz. Ez vár rá, és ha nem leszek túl lusta-renyhe-lagymatag, akkor rám is a következő hajnalon (úgy usque négy és fél óra múlva). Brrr. A hóban meztélláb tapicskolni ellenben vérpezsdítő érzés (a vér oly mértékben pezsdül, hogy utána mintha némely tüzes parázson járkálna az ember - de Dávid nem akarta kipróbálni a parazsat).
A leadott fordítások naná, hogy nem lettek kész, majd hétfőn. Lassan ott tartok, hogy a bizonyítványok nélkül fogok pályázni... bár az nem épp a legelegánsabb módja az álláskeresésnek. Tessék, szép magyar bizonyítvány, és tényleg de nagyon-de-tényleg az áll benne, hogy van diplomám, bizony.
Vettünk BOB-os SIM-kártyát, de miért is menne ez egyszerűen - ők rosszat adtak, mi rosszat vettünk. Nekem feltöltőkártyás kellett volna, erre egy szerződéses kötött ki nálunk, amit a zárás előtt négy perccel sikerült vsszavinni a rendeltetési helyére. Én voltam a reklama-kisasszony, és úgy tűnik, sikerrel, mivel meg lett ígérve szépen, hogy kapok a megvett helyett rendes, feltöltőkártyás BOB-ot majd a jövő héten, csak győzzem kivárni. Már csak emiatt is tolódni fog a pályázás... nem túl boldogító, itt telefonszám nélkül még vécére sem nagyon lehet kimenni.
Továbbá megtörtük a heti nemfőzés lusta hagyományát, ma melegétel került az asztalra. Sajnos az efféle luxus többe kerül, mint ha gyorskoszton tartjuk magunkat, és éjjel nappal pizzázunk (ahogy az eleddig történt az újévben). Teszemazt, három euróért az ember kap egy kevés mócsingos csirkemellet, vagy tíz gyorsanszáradó zsömlét, meg némi felvágottat. Három euró ugyanakkor három közepes nagyságú, sajtos-ketchup-ös pizzula is. Nyeldekeljük hát lelkesen és gyakorta; egy éhes Dávid vagy N-i egy pizzát szépen beküld, és baja nem lesz tőle.
Na, elég az izgalmakból, mert még nagyon felmegy valamelyik olvasóban az adrenalin. Például Dávidban, hogy nem hagyom még mindig aludni a gépelésemmel, vagy bennem, hogy reggel kelni kell. Más nemigen jár erre, kellemes, családias a légkör. Értsd: sikerült a rendszeres bejegyzésekkel elüldözni mindenkit (?)! Éljen, taps.

2012. január 14., szombat

Péntek tizenháááárom, méz és máz

Ma megtudtam, hogy a főnököm iskolás korában ezen a napon kapott (tán többször is) karót az orosztanártól, felelésre. Ami elég kínos lehetett, hogyha az apukája volt az iskolaigazgató, és emellett orosztanár is... Baj nem történt ma, miért is történt volna. Ellenben leesett az első igazi, fehér nyomot is hagyni képes hó. Táncos hópihék sokasága lejtett a lámpafényben valami valószínűtlen koreográfiára - nem én tanítottam be őket, meg is látszott. A tegnap tervezett dolgoknak csak egy része valósult meg - kosztümfélét szereztem, és a fordításokat is leadtam, de nem lettek kész vele, majdholnapjólesz, hátpersze. SIM-kártyát meg minek vegyek ma, ha a hétvégén úgysem hívogat senki, hogy menjek állásinterjúra...
A leendő helyettesemmel ma sikerült beszédbe elegyedni - minek eredményeképpen jobban megismertem (pozitívum), viszont lekéstem a Dáviddal való találkozót a helyi turkálóban (negatívum). Szerva itt, csere ott. Bár magam sem tudom, hogy ez mit jelent... valahogy ideillőnek érzem. Holnap egy darab főnök-onoka latinra okítása van porondon, hadd örüljön a gyerek, hogy szombat délelőtt megnyúzom.
Dávid mai alakítása a következő volt: kedvesemet az egész heti gyötrelmek ágyba utasították ma délután. Tudvalevő mármost, hogy nekünk különleges, vendégmarasztaló paplanjaink vannak, tele pihe-puha tollal. Ha egyszer az ember egy ilyenbe beburkolózik, nem segít ott kávé, kóla, éber tudat - jusztis elnyomja az álom. Aki Dávidot ismeri, tudhatja, hogy amúgy sem fejt ki különösebb ellenállást ilyen alkalmakkor - zutty, már alszik is. Ez viszont korántsem jelent nyugalmas csöndet egy Farmville-ezni szándékozó N-i számára. Dávid ugyanis néha-néha beszél álmában. Ezt-azt, érteni lehet úgy a 20 %-át. Ma valószínűleg a Vásárcsarnokba, vagy a piacra álmodta magát, mert egyszer csak imígyen szóla: Méz! Kérdém erre: Hogy micsoda? MÉZET-MÁZAT fjkanmakslfomsvgjklnjks! - jött a zengzetes válasz. Persze, nyugtáztam félhangosan, de harmadszor is utasításba adta: mézet! Hát vittem neki egy üveggel, van abból itthon mindig. Felült az ágyban, szépen elvette a mézet, kipróbálta, hogy nyitható-e, majd egy angyali mosollyal megköszönte és visszafeküdt. Hát, mondom, akkor már nem hagyom annyiban a dolgot, vásárfia nélkül csak nem engedem útjára az álmok sűrűjébe: vittem neki pár falat paprikát. Elfogyasztotta, még mindig félálomban, majd békésen hortyogott tovább. Este aztán irdatlan jót nevettünk az eseményeken, mert az ilyenekre félig-meddig emlékezni is lehet. Új fogalmat nyert a "mézes-mázas" kifejezés, az egyszer biztos. Nos, mézmentes jó éjt kíván a bötűk rengetegéből a álmos szerző, aki a billentyűzetet az imént érintőképernyőnek vélte (húzom az ujjam rajta, erre nem mozdul a kurzor, hát hogyisvanez?!)...

2012. január 12., csütörtök

Csütörtököt mondok, álom, munka

Nem megy a mosás, főzés, takarítás... a Farmville bezzeg sínen van a sok kihagyás után, de erre most kivételesen nem vagyok túl büszke. A cuccaink, a Magyarországot megjárt ruhák és miegyebek nagyrészt még a táskákban, a kosz szép lassan elcsámcsog rajtunk - ilyenkor nagyon tudok örülni annak, hogy nem jönnek vendégek hozzánk. Dávid fáradt és beteg teljesállású jómunkásember, én viszont lusta, rendetlen, aligdolgozó N-i vagyok. Holnap lesz ennek vége. Akkor a kicsiny tanítás után veszek magamnak SIM-kártyát és lesz osztrák telefonszámom, aztán lesz kosztümöm is, vagy valami csinosabb ruhadarab, amiben el merek menni állásinterjúkra, és lesznek hiteles fordításaim is. Magam fordítottam le a bizonyítványaimat, azért a ma estém rá is ment. Ellenben nem kell érte fizetni, és legalább mégis csináltam ma valamit (bár egy meleg vacsorának Dávid biztos jobban örült volna...). A beteg uraság maradék kis szabadidejének jó részét arra áldozta, hogy állásokat kutasson nekem a zinterrnettten. Talált is pizzaszakácsot, szállítmányozót, portást, szociális munkást, cipőbolti eladót, mindenféle jót. Az már az én bajom, hogy nem igazodom ki a más "találmányain", csak a magam keresményein. Mindenesetre péntek dél után már senki nem pályázatok olvasással tölti értékes idejét, úgyhogy egy hétvégém van a böngészésre.
Szabó Magdával álmodtam, meg mindenféle érdekes alakokkal, volt sok kultúra, festmény, beszédek, Szabó Magda kicsi volt, de fürge és ehhez még öreg is. És tegeződtünk, per se. Latinul nem beszéltünk, miért nem... ki tudja. Majd legközelebb. Talán épp ma éjjel - megyek is. Nem illik megvárakoztatni az álmot.

2012. január 11., szerda

2012. január 10., kedd

Egynulla, nullaegy, filozofálás 2012, tömjénnel

Lassan ideje leszámolnom a tanítással egy időre, legalábbis amíg nem csillogtat meg előttem a jószerencse valami tanári jellegú álláslehetőséget. Valahol örülök neki, de azért furcsa lesz megszokni, hogy nem leszek _tanárnő_. Hiányozni fog a csoport, ahogy minden eddigi is hiányzik: kik jobban, kik kevésbé, és ez nálam cseppet sem a szorgalom vagy a tehetség függvénye. Natalya-nál, aki a kollégám (erre a kis időre még), döntő szerepű, hogy a csoport mennyire gyors felfogású, rugalmas, befogadó- és teljesítőképes. Nekem inkább az számít, hogy mit mutatnak magukból, mennyire van humoruk, mennyire kovácsolódnak össze, hogy állnak hozzám. Szép emlékeket órzök olyanokról is, akik eléggé megszenvedtek a német rejtelmeivel a Zenz-féle oktatás keretein belül. Olyanokról, akiknek könnyebbé tehettem ezt a folyamatot, elviselhetőbbé az élményt, és nem utolsó sorban élhetőbbé Ausztriát - nem egy bizony, szégyen vagy nem, elvérzett volna a döntő jelentőségű nyelvvizsgán, ha a várható feladatokat nem gyakoroltatom be velük, akár csalva, egyes szabályok megkerülésével, kihagyva a kevésbé fontosat, de sulykolva az életmentőt. Sajnos akadtak, akiken ez sem segített, és én az a fajta voltam, vagyok, leszek, aki minden ilyen élményt jórészt személyes kudarcként él meg. Tán egyszer leszokom róla, de magam előtt látom minden olyan volt tanítványom arcát, akinek nem sikerült a vizsgája. Ők sose nehezteltek, sőt, talán óvatosan kijelenthetem, hogy sokkal több dicsérő visszajelzést kaptam tőlük a tanfolyamok alatt és után is, mint kollégáim, akikről gyakran nem nyilatkoztak túl fényesen. Mondta János is, a volt kollégám: engem senki nem szidott, mindenki dicsért a magyarok közül. Persze ez csak a tanítványokra vonatkozik, mert akadt, akinek mégsem voltam elég jó - a főnököm. Nem kívánom elemezni a kritikáját, ahogy inkább őt magát sem, legyen elég annyi, hogy engem tapinthatóan szerettek és megbecsültek, akik a szemem elé, a szárnyam alá kerültek. Jó tanár vagy, Eni - nekem ezért már érdemes volt élnem. Olyan utódot kívánok Orsolyának, aki méltó a megüresedő helyem betöltésére.
Utód pedig, ahogy egy kis kutatás kiderítette, van, vagyis van esélye, hogy utódom lesz. Egyelőre a neve és az írása vált számomra ismertté. Ez esetemben, bár furcsa, de sokat jelent, mert van némi tanulatlan, ösztönös érzékem az emberek írás általi kibogozásához. Egyetemen mondogattam is, és egy nekem idegen lény elém csapta a füzetét, hát lássuk, hogy megy ez. Majd látott engem a füzet fölé görnyedni, s utána a szavaimban viszontlátta magát; olyan dolgokat hallott, amiket nem mondanak neki, sőt, amiket ő sem fogalmazott meg nyíltan magának, s akkor, amint engem hallgatott, bizony megdöbbent, hogy egy kis érzék és pár sor betűhalmaz mennyire árulója lehet valakinek. Persze mindenki sok kis apró mozaikból áll össze egésszé, s ha pár követ fel is ismerek az ábrán, nem látom a teljes képet... mégis, az ördög a részletekben lakozik. Az ördög biztos fraktál... a részletek sokszor leutánozzák az egészet, csak a megvilágítás más, vagy a látószög.

Mondom én, Szabó Magda telepszik rám, s nekem a Für Elise befejezése (talán tényleg Elizének kell ejteni, nem Eliznek?) sajnos nemhogy a lezárás örömét, sokkalta jobban a folytatás izgalmát hozta meg. Sóvárgást, kiapaszthatatlan sóvár vágyat a felfedezés, a magamat-tovább-képzés, a mélyre-merülés felé, mert eddigi éveimet eléggé tékozlón éltem. Az én hívószavam nem a SZÉP, JÓRAVALÓ, vagy más egyéb volt, csak ennyi: OKOS - pedig dehogy vagyok én az! Értelmes még csak-csak, gyors felfogású, kreatív meg mindenféle, de se nem művelt, se nem okos. Aki nem olvas, nem is lehet az. Könyvek, barátként is ellenségeim, ti bitangok! Az olvasástól elriasztott annak felismerése, milyen erős hatással lehet rám a más mondanivalója, és annak mikéntje. Mégis, jelenleg úgy érzem, vállalnom kell némi szivárvány-játékot, hogy az ezerszínű világ utóbb letisztulhasson, s az maradjon meg végül, ami igazán én vagyok, és nem holmi úti csomag, kultúr-maszlag, stílus-paletta, virtuóz zsonglőrmutatvány. Annak, aki ezeken a szédelgő sorokon kiigazodik, szívből és mélységes tisztelettel gratulálok, főleg, hogy nagy eséllyel magam sem fogom tíz év múlva megérteni, miről hadováltam itt össze, friss kis hajtásnak érezve csaknem 28 éves önmagamat, kiből még nevelhető sokminden, mert hajlékony és hajlandóságot mutató anyag... Ugyanakkor sokaknak mondom, mégis nevetnek, ha hallják - öreg vagyok én már, nagyon öreg. Csak tudnám, hogy lehetséges, hogy életben maradtam... nem épp logikus. Valakik most is biztos nevetnek - én nem.