2012. január 30., hétfő

Új lendület, sehova

Amilyen mocsok nap egyeseknek a hétfő, nekem olyan jól jött most. Valahogy a test megérezte, hogy a hétvégi agonizálásból mégiscsak elég, és a mélypontról átlendült javuló tendenciába. Afelől nem kell aggódnom, hogy bárkit leköhögnék egy állásinterjún - nem azért, mert nem köhögök, hanem mert nem hívnak.
Apám révén lehetőségem nyílt betekintést nyerni a mostani eurovíziós dalfesztivál magyarországi elődöntőjébe - elküldte a megfelelő linket. Volt, ami tetszett - tehetséges emberek, jó hanggal, lelkesedéssel. Sajnos elkeserített azonban az amatőr hangmérnöki munka, a sorozatos technikai bakik, a nemritkán bunkón megnyilvánuló zsűri. Főleg az zavar, hogy végighallgattam 10 dalt, köztük szünettel, szépen, ráérősen - és egyik sem maradt meg a fejemben, egyetlen dallamfoszlány sem, csak a tartalmuk (bár az sem mindnek).

Vajon direkt gyártanak egyre elfuseráltabb dalokat? Hol vannak a finom slágerek, amiktől napokig nem nyugszik az ember? Tudom ám, hol vannak - talán nem titok, hogy nem Magyarországon.

2012. január 29., vasárnap

Rend lesz

Előbb-utóbb. Szokták kérdezni, mink nincs még, miben szenvedünk hiányt. Csak egy dolog van egy ideje, ami az eszembe jut ilyenkor: a hely. Másfél éve a lakás nagynak tűnt, legaábis tágasnak, de kevés volt a cuccunk. Jelenleg majdnem minden van, hely nincs. A helyhiányt most igyekszünk némi gyakorlatias kiszaszerolással ellensúlyozni: egy adag cucc megy vissza Veszprémbe, egy adag Budapestre, egy adag pedig az itteni SOMA-ba, ahol majdnem mindent lehet kapni, mégpedig kifejezetten olcsón. _SOMA_ ugyanis nem a magyar Soma név, hanem a SOzial-MArkt rövidítése, ami kb. szociális piacteret jelent. Odajár mindenki, aki nem szégyelli, hogy szegény, vagy csak nem szégyelli magát. Mi is gyakorta megfordultunk ott eddig is, szereztünk étkészletet, ágyneműt, ruhát, cipőt... és ellentételezésként viszünk oda olyasmiket, amikre már nincs szükségünk. Jó hely, csak kicsit kinéznek minket, mikor néha ott ebédelünk. Ezért ezentúl inkább majd elhozzuk az ételt. Túl jól főznek.
És ahogy a a mai posztból látszik, igazán semmi érdemleges nem történt ma - talán azt kivéve, hogy Dávid a lyukas, réges-régi felfújható strandmatracunkból sikeresen autóbetakaró alkalmatosságot eszkábált. Na, alvás, gyógyulás, haladás. Dávid azt mondta, hogy most már majdnem elégedett a lakással. Jó neki, nem?

2012. január 28., szombat

Göthös szombat

Melynek keretében számítógépes játékok és gitározás segítségével múlt el a nap, sűrű köhögés közepette, még mindig, ó igen. Dávid meg takarított és engem szolgált ki, mivel "te most fontosabb vagy, mert beteg vagy". Aha, akkor tán maradok is így, legalább ugrom a nemlétező ranglétrán valahova, Dávid fejében. Ha azt mondom, meg tudnám szokni ezt a lusta állapotot, szerintem tévedek, vagy nagyon ártatlanul hazudok.
Vacsorát azért én főztem, nehogy végképp elmerüljek a semmiben. Megtudtuk, milyen a zellerkrémleves íze, ha tényleg zellerből készül. Fene finom. A kínai pedig laktató lett (bár mielőtt a lábosba került, azért rúgkapált egy kicsit), és marhapörkölt-színű. Holnapra összébb kell szednem magam, mert sajnos így még két hét, mire meggyógyulok. Nincs antibiotikum a közelben, az a baj, a házi praktikák közül pedig semmi sem használ. Tudom, mert kipróbáltam, nem először, és mindet. Azért köszönöm a mindenféle tippeket, majd csak javul ez magától, csak így sokkal lassabb.

2012. január 27., péntek

Majdnem szombat

Mivel Dávid negyed nyolckor elmegy dolgozni, de negyed egyre már haza is ér, én meg egész nap itthon csücsülök. Tiszta Hawaii, csak azt még nem tanultam meg a térképen... de már nagyon profin köhögök torokból, tüdőből egyaránt. Vajon a szomszédok itt is feladják-e, mint odahaza? Akkor anyám beállított valami szerekkel, hogy ezt a szomszéd küldi, mert hallja, hogy bajom van... és nem akarja hallani. Valahol megértem - olyasmi ez a fülnek, mint egy nyolcvanas években használt kis kétütemű trabant elindítása télen, mínusz 15 fokban, hajnali ötkor.

De ez nem panasz ám, csak helyzetjelentés. S még mennyi jó volt ma, bizony! Megint jövök az ócska kis Java Flash-es Farmville-el, de ezúttal olyan dolog történt, amire nem számítottam: egy nemrég megismert ferdeszemű Farmville-es szomszéd írt nekem, hogy véletlenül nincs-e meg ez meg ez a csodálatos fa - ment is a válasz, hogy sajna, nincsenek ilyen fáim. Még gondoltam is magamban, ha a vakszerencse felém sodor egyet, vele fogom megosztani, ha már ennyire szeretne ilyen különleges és csak kivételes esetekben beszerezhető dolgokat. Erre visszaír, hogy akkor nézzem csak meg a levelesládámat, mert bizony mostantól van nekem két ilyen csoda-fám, ő adja nekem, ajándék. Én lettem a kiválasztott... és nem tudok napirendre térni afölött, hogy valaki nekem jót akart. Ez valahogy a valódi életben még csak-csak szokás, de hogy valaki, Ázsiából vagy még távolabbról pont rám gondol, na ez sok. Én mindig segítek másoknak, de ez afféle születési hiba, nem szoktam elvárni ellentételezést, főleg nem jótéteményt. És ma kaptam. És nagyon jól esett.

Aztán, hogy a számítógép mellől elszakadjunk, Dávid elvitt kocsikázni. Eleinte csak a Schneeberg lábához, utána tovább és tovább, egyre följebb. Ennek az lett a vége, hogy egyre hidegebb lett, én pedig emiatt egyre hisztisebb, de azért egy sípályáig eljutottunk. Sosem síeltem, most se persze, betegen, munkanélküliként más se hiányzik. Viszont nagyon vagány sport, ki kell majd próbálnom valamikor. Előbb munkát, utána jöhetnek a hobbik.
Szociológiai szempontból is tanulságos volt a kis kiruccanás. A sípálya oldalában ugyanis lehetett szánkózni. Volt ott két korra és méretre kb. egyforma kislány, az egyik magyar, a másik angol, vagy esetleg amerikai. A magyar az anyjával volt ott (apuka elkolbászolt valamerre, később aztán előkerült), a másik az apjával (anyuka sehol, valószínűleg valami kis Hütte-ben itta a forrócsokit, és nagyban trécselt, de a lényeg, hogy nem volt ott). Már ez se semmi, de a java még csak most jön. Anyuka is, apuka is elmentek a csomagtartóhoz, hogy a gyereknek előkotorjanak valamit. Az angol/ amcsi apuka kocsijából egy kis, egyszemélyes, összecsukható álomszánkó került elő - jobbat én sem kívánhattam volna magamnak gyerekként. A magyar anyuka pedig előkotort egy darab méretes ZACSKÓT. A gyereknek. Szánkózni. Tudom, mert hallottam, ahogy beszélgetnek, hogy majd azon lehet lecsúszni, milyen jó lesz. Hát. Én tán két éve voltam barátokkal szánkózni, még Magyarhonban. Ot valaki szórakozott egy zacskóval a havon, aztán otthagyta, úgyhogy gondoltam, kipróbálom, ha már kommunizálható állapotban van az eszköz. Zacskón csúszni kéremszépen, egész olyan, mint a puszta havon... merthogy két pillanat alatt kicsúszik az ember ülepe alól, és addig sem luxusutazás várja az embert - kemény, hideg, rögös hó, amely jobb esetben nem áztatja át a ruhát. Szegény magyar kislány sóváran nézte a másikat a kis különbejáratú szánkójával... Mit mondjak: a magyarrá nevelést nem lehet elég korán kezdeni.

Derűsebben kívánok elbúcsúzni, így még az is idefér, hogy Dávid ma szopránt is énekelt, de azért még jól van - és kikérdezett törökből. Én meg táncoltam itthon - és mikor táncoltam, egészségesnek és erősnek éreztem magam. Most nem menne - este betegnek és fáradtnak illik lenni, és aludni menni. Bzzzzzzzzzz.

2012. január 26., csütörtök

A hetedik, meg a többiek

Dáviddal ma vagyunk a hivatalos verzió alapján 7 évesek. 7 év... nem is szeretem ezt a számot. József Attilának, meg a meseíróknak bezzeg bejött. Nekem nagyon nincs ínyemre a hetes... hát gyorsan túl kell rajta lenni, és jöhet a nyolcadik. Egy év, fogja magát és huss. Mint a többi. De ez a mostani "huss" legalább rögzítve lesz nap mint nap.

Kicsit azért megadtuk a módját, nem úgy, ahogy szoktuk. Merthogy emlékezetem szerint nem szoktuk megadni sehogyse. Most viszont volt naplemente-nézés a Petersberg-i dombon, sétálás a temető mellett, vacsora (saját készítésű, paradicsomleveses-gombócos-répás-húsos). Persze a séta közben szembejöttek osztrákok szűkölő kutyákkal, akik nem köszöntek vissza Dávidnak (igen, a kutyák se, meg azok a szerencsétlen gazdáik se), a vacsorából a leves kissé savanykás lett, a répás-húsos pacsmag kevés, a gombóc pedig a STRABAG Kft. minőségét idézte (ehhez nem árt tudni, hogy a STRABAG egy betonipari cég).

Mndezzel együtt vidám, bár nem épp köhögésmentes nap volt a mai. A volt főnökömhöz végül ma mentem be, de nem úszom meg, mert még majd el kell számolni a cetlis dobozával, ami eddig az én gondnokságom alatt állt, meg a bérpapírért is be kell menni, meg az unokája ugyebár a latinnal... nem egykönnyen szabadulok onnan, de jó úton vagyok afelé, hogy mégis sikerüljön. A mai köhögésrohamok és az, hogy január 26-a van, együttesen megadták a felmentést törökből és gitározásból. Nem is baj, kell néha egy lusta nap, mikor csak 15 kiló cuccot cipelsz haza a bevásárlásból, és nem Amerika országait vagy az ujjbegyeidet nyúzod. Lúúúústa N-i.

Valamint készül nekem tea, finom. Most. "Now you're just somebody that I used to know" refrénű szám a számban, nem is, csak a fejemben. Meghallgatása következik. És van lemezjátszónk is, bibí.

2012. január 25., szerda

Köhögjünk együtt, háromra

Inkáb mégse - majd én kiköhögöm szépen a hörgőket mindenki más helyett, de otthon senki se legyen beteg - ezt üzenem innét nyugatról. Szépen halad a fejlődés a maga útján (mint a betegség is). Ezt a sablonos mondatot, N-i, hol vagy ilyenkor, te lyány? Na: ma sikerült az elfelejtett törököt feleleveníteni, és már az USA országai is mennek. Buksisimit a munkanélküli unatkozónak! Dáviddal esténként szépen leellenőriztetem magam, mint valami becsvágyó kisdiák. Valahol azért remélem, hogy amit most csinálok, hörghurut ide vagy oda, ez az itthoni agytrénelős láblógászás-tespedés, nem csupán nekem lesz hasznomra.

Valahonnan az elmém mélyiből előkeveredett egy idézet: "nem az idő halad, mi változunk". És elég sanda pillantásokat vetek erre az idézetre, mert igazsága is vagyon, meg nem is. Elgondolok pár embert, akiket régebbről ismerek, elgondolom az időt hozzájuk, aztán körbenézek a mostani mivoltukon; és nem, annyit azért nem változunk mi, emberek. Persze aki akar, és erőlteti, annak sikerül valamelyest, de ha úgy kéne megrajzolnom mindenkit, ahogy nagy és idős grafikusok tudják, pár vonással... akkor bizony maradnának az ismerős vonalak. Miért is kéne nagyot változni?

2012. január 24., kedd

Nyavalya és Afrika

Sajnos a majd 10 napi folytonos küzdelem, melyet Dávid bacilusaival vívott a szervezetem, mégis a bacik javára dőlt el, ugyanis egy kisebb dááthha felütötte nem túl szép fejét itt minálunk. És a hörgőim is panaszkodnak, ahogy teszik ezt minden kis csip-csup megfázás alkalmával, mióta a tüdőgyulladással sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm 11 évesen. Ez mán ilyen, tessék szurkolni, hogy mielőbb rendbejöjjek.
Afrika országai voltak ma kijelölve betanulásra, az eredményt hamarosan Dávid is letesztelheti. Kedvelem azokat, akik kicsit olyanok, mint én (ha lenne, aki nagyon olyan mint én, azt valószínűleg imádnám, dehát nincs!). Akik a tanulást jópofa dologként fogják föl; olyasfajta folyamatként, amit a legjobb élvezetesen, tehát esetemben _játszva_ megélni. És egyesek bizony készítettek tanulói játékokat, kifejezetten azzal a célzattal, hogy az ember olyan dolgokat is biflázás nélkül sajátíthasson el, mint Afrika nem mindig európai fülnek való országnevei. Mission completed, mondanám, ha tudnék angolul.
Bableves lett a vacsora, csípősen, már megint. Valahogy vonzódom a csípős, erős ízekhez, főleg, ha betegeskedem. Talán néha le kéne mondani az effajta hajlamokról (ha most nekiállnék teszemazt pudingot főzni, még abba is jutna egy kis chiliszósz, vagy Cayenne-i bors).
Holnap pedig az ex-főnököm szépen visszakap egy rakat cetlit, megcsinálom neki a leltárt, és aztán ágyő. Persze nagyobb lelkesedéssel ínám ezt, ha lenne hova mennem. De még nincs...