2011. április 18., hétfő

Nagymosoly Budapestről

_Itthon_ vagyunk, folyik a barát-hajkurászat, meg egy rövid visszaszokás az itteni pörgésbe. Na ez az az élet, amit Ternitzben sose kapnék meg. És igen, meredeken hiányzik. DE most éppen nem :D

Azért remélem, a babjaink, a fokhagymáink meg a többi hátrahagyott növény elvan nélkülünk is Ausztriában...

Kellemes húsvétot mindenkinek, jó pihenést és főleg fííííínomakat!

2011. április 9., szombat

"Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe' hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen"

Az élet pediglen nem állt meg, csak akadozva megy tovább…

Megvagyunk, és nemigen változott semmi. Már ami a helyzetünket illeti. Többek már tudják, sokan még nem: sajnos kezd elegünk lenni abból, hogy egykeresős kisközösséget alkotunk. Ami azt jelenti, hogy bizony hamarosan, de a nyár végéig remélhetőleg mindenképpen továbbállunk innen.

Ternitz remek választásnak tűnt, ugyanakkor a táj megejtő szépségén kívül nemigen szól mellette más. Dávid nem kapott, nem kap, és úgy tűnik, nem is fog errefelé munkát kapni, noha a némettudása gyakorlatilag már megvan hozzá (egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az itt élő „integrálódóttak” többségének alacsonyabb szinten áll a nyelvtudása, mint neki). Bár lusta, mint a dög (értsd ezalatt, hogy magától nem fog neki a tanulásnak még véletlenül sem), szerencsére van érzéke a nyelvhez és a megfelelő személyi tréner is biztosítva van, úgymond. A múltkor valamilyen ismerőse felhívta, és mivel előtte utánanézett Dávid jelenlegi tartózkodási helyének az interneten, ravaszul németül kezdett el beszélni a telefonba. Erre Kedvesem nem volt rest: vette a lapot, és németül társalogtak egy ideig. Én meg a túlsó szobában hüledeztem, mert _egyetlen hiba sem volt abban_, amit Dávid a telefonba mondott. Tehát még némi szókincsbeli gyötrés, és gyakorlatilag megvan a középszint.

Most abban reménykedünk, hogy a munkavállalási engedély eltörlésével tán megnyílik pár eddig hét lakat alatt őrzött ajtó, és sikerül állást találnia. Meg persze nekem is jól jönne valami olyan hely, ahol tényleg nem össze-vissza tanítok (hol délelőtt, hol délután, hol este, hol hétvégén), ahol nincsenek vasárnapi megbeszélések, és mellesleg ahol nem ad-hoc dől el, hogy akkor most dolgozhatok, vagy nem.

Remélem, senki nem esik le a székről, ahogy most ezen sorokat olvassa… alaposan átgondoltuk Dáviddal a dolgot, és inkább vállaljuk a kockázatot, minthogy biztosan veszteségesen kelljen hazasomfordálnunk.

Természetesen jó dolgok továbbra is történnek. Először is itt a tavasz, amit mi is eléggé vártunk, nem mintha nem szeretnénk a havat. Az ötórai felkelésekből és a hólapátolásból lett csak elegünk. Most már a magas Schneeberg-en sem leljük nyomát a hónak (pedig a tantermek ablakából egészen a csúcsáig ellátni). Szegény hegy, hűtlen lesz a nevéhez (Schnee havat jelent, Berg pedig hegyet).

Kevésbé jó, de tény: túl vagyunk egy beteges időszakon. Jómagam szépen tartottam magam egy évig, de a szervezetem nem bírta tovább, és mivel már három németes magyar csoporton söpört végig az influenza, a legutóbbi csoport nekem is adott belőle egy kicsit. Dávid a megbetegedésem után kapott el valamit, ami nem egészen olyan volt, mint az enyém, de ő is húzta egy hétig. Már csak azért is gyanús, hogy nem én fertőztem meg, mert közben Magyarországon tartózkodott, ugyanis volt egy potya-fuvarja odafele, így majdnem egy teljes hétre megszökhetett. Látta a nagyszüleit, együtt lehetett a családjával. Ennek eredményeképp nyugodt lélekkel, zaklatottságmentesen tért meg az útról. Bennem pedig már egy ideje élt a vágy, hogy valami hasonlót követhessek el a születésnapomon.

Persze amit az ember elképzel, amit szeretne, és ami történik - hát kérem, ez három egészen különböző dolog szokott lenni, az óravázlataim és a jegyzőkönyvek legalábbis ezt tanúsítják. Kivételes esetekben viszont a jószerencse megsegíti az idegenbe szakadt gályarab-leányokat is, mint amilyen én vagyok :-)

Tehát: március elején közlöm, hogy én márpedig a születésnapomat, amiből egy van egy évben, otthon kívánom tölteni. A főnök meg: nem-nem, most menjek haza, vagy utána a tavaszi szünetben, mert valami furcsa kavarás miatt két háromhetes csoport össze lesz vonva, és egy öthetes csoport lesz belőle, szó sem lehet hazamenetelről. Mondom, megy haza most a fészkes-fene, meglátjuk még azt. Március közepe - nyugaton a helyzet változatlan. Március vége: kiderül, hogy nem indul el az egyik csoport, a másik meg korábban indul… ergó épp a szülinapomon fejeződik be. Utána pedig tavaszi szünet. Magyarán szólva kaptam a születés- és névnapomra egy tíznapos otthon-tartózkodást. Szebb ajándékot nem is kérek már, annyira örülök. Kérdezték páran, hogy egy pesti lány hogy bírja a kis, isten háta mögötti iparvárosban. Hát jelentem, elég nehezen, Dávid nélkül már rég nem lennék itt. A barátok, a család rettenetesen tudnak hiányozni. Nem is maga a szociális élet, mint olyan, elvégre hétköznap az ember robotol, hétvégén meg a robotot piheni ki… hanem a közelség, a lehetősége annak, hogy valakivel összefuthassak, megszervezzek valamit. Márpedig én ragaszkodom a baráti társaságomhoz, így akivel csak lehet, megpróbálok összegabalyodni a pihenőhetem során.

Még valamiről szívesen megemlékezem itt, mert nagy hatással volt rám, és maradandó élményt nyújtott: ez a tegnap este. János kollégám szerencsére szemfüles volt, és kiszúrt magának egy ingyenes koncertet a Ternitz mellett fekvő Neunkirchenben. Így páran elmentünk megnézni, miféle műsor terem ingyen itt, Ausztriában. Nem kellett csalódnunk: a 90-es években fénykorát élő Papermoon nevű zenekar igen színvonalas módon szórakoztatta a széltépázta közönséget. A fellépés helyszíne ugyanis egy belső udvar volt, amit körülbelül négy különböző módon lehet megközelíteni (tehát a szél négy bejáró felől is fúj beléje nekije), a teteje ellenben fedett, üveggel. Nagyon kellemes esti program volt. Igazi élménnyé a hazasétálás tette: erdőn-mezőn át, jobbára a holdfényben, susogó fák közt haladtunk végig (néhány igen erőteljesen kacsintgató csillag irigykedett is a holdra…) és titkokat súgott a természet, igazi éjszakai titkokat. Bár Dávid meg-megújuló szó-rohamai miatt nem mindig értettem tisztán, mit is akar mondani (nem Dávid, hanem a természet), aztán csak elhallgatott (nem a természet, hanem Dávid). Néha jobb magunk mögött hagyni bút-bánatot, aggodalmat, és csak hallgatni a susogó lombokat a hegyes kifli-alakú éjszakai lámpástartó fényében. Ez ilyen alkalom volt.

2011. március 1., kedd

És akkor így március elején jöjjön a Karácsony CSAPÓ 3, avagy mindenhol máshol

De már tényleg nincs sok, becsszó, meg egymásra tekert ujjak, feltartva, vagy hogy is kell ezt… tehát a 24-i nagy zabbantás után fellelkesülve felkaptunk az egyik igen korai vonatra, és hazavonatoztunk szépen. Hehe, Haza. Három-négyfelé. Mehettünk volna még több helyre is, csak nem tudtunk, pénz-, idő- és egyéb hiányok mián. Dávid szépen meg is fogalmazta, hogy „Most még itthon vagyunk, de mielőtt megint otthon leszünk, még el kell ugranunk haza.” – hát igen, elég zavaros így, kezdő fiatalként. Kezdő idősként meg még izgalmasabb lesz :P

Éspedig nem mentünk üres kezekkel, mert ha már egymásnak nem jutott ajándék, mindenkinek vettünk, akinek csak akartuk. A méretes kajacsomagok és a majd egyheti ruhaadag mellé per Kopf, persze, benyomorintottunk egy kevés ajándékot. Mondjuk másfél bőröndnyit, saccperkábé. De előtte még gyorsan lekaptuk, hogy legyen mire emlékezni. Ím pár kis ajándék, szépen felcímkézve. Egy rakat étel- és italféle persze a hűtőben bújt, úgyhogy ne a mennyiséget, hanem inkább a hiperszervezést tessék keresni a képek láttán. Hát... mi sem találtuk meg, no.Még valamikor november táján kezdtük el vezetni az úgynevezett ajándéklistát, valahol a számítógépen. Aztán az elkeveredett némi rejtett mappába, erre elkezdtem egy másikat, papíron. Akkor megegyeztünk, hogy mindenki a saját hatáskörébe tartozókat vezeti, született még két lista. Akkor Dávid kitalálta, hogy mégiscsak digitalizálni kéne, erre bevittük Excel-formátumba. Nem tudtuk tartani a „csak a saját hatáskörbe tartozóknak” című szabályt, én írtam Dávid-rokonokat, Dávid írt N-i-rokonokat is. És akkor Dávid persze megtalálta a régi listát, ami szintén gépen íródott. Ötletekből tehát nem volt hiány, csak az összefésüléssel akadt némi munkánk. Meg hát a beszerzés, ugyebár. Még 23-án ott tolongtunk Neunkirchenben, a mindenféle boltokat véve sorra, hogy a ? jelűeknek valami ad-hoc-dolgot leljünk – ezek a körutak ugyan fárasztóak szoktak lenni, ám többnyire meglepően sikeres eredménnyel zárulnak. Az ember kínjában, mikor a 6. boltba megy be, hirtelen kreatív lesz és mindenkinek talál megfelelőt. És nem, nem az első útjába kerülő vackot veszi meg abban a bizonyos 6. boltban. Mi legalábbis nem így tettünk. Meglett a jutalmunk:

KAPTUNK A FEJÜNKRE MINDENKITŐL.

Hogy nem kellett volna. Hogy minek költünk. Hogy ez túlzás, ilyet ne tessék többet csinálni. Hogy erre semmi szükség nem lett volna. És emellett –reményeink szerint legalábbis – mindenki meghatódott némileg, hogy gondoltunk rá odakint, vagy legalábbis fenemód örült. UGYE??? Naugye. Nem, nem fárasztok senkit az ajándéklista részleteivel, talán csak azokról az ajándékokról emlékezem meg, amiket mi kaptunk.

Ez itt például vendégpapucs-tartó, Katitól. Színes, vidám, praktikus, mosolygós békafeje van. Ez egy ilyen papucsevő béka, nálunk ugyanis légy nincs. Nem baj, nagyobb és laktatóbb a papucs, meg jobban is mutat a nyitott szájban. Majd varrunk bele azért légy alakú papucsot is, ha itt lesz a varrógép. Tehát hamarrrr.

O.-éktól (a főnök, igen) Dávid egy hatalmas Merci csokit kapott, én pedig egy igen nívós egynyelvű osztrák szótárat. Lehet, hogy tanító célzat ez a főnök részéről… én nem vettem annak, mert csak néhanap lapozok bele. Többet kéne, tudom, hagyjatok szépen.

Apol nénitől (die Omi von David) egy rakat evőeszköz jutott a birtokunkba. Majd ha sokan leszünk, akkor felhasználásra kerül – egyelőre azért nem nyúltunk hozzá, mert ha azt is megbontjuk, akkor a sok mosogatnivaló nem fog elférni. Valahogy csak hébe-hóba sikerül ugyanis követni a bölcs szabályt, miszerint minden evés után mosás jön: edény- és fogmosás – eképpen néha tetemes mennyiségű szennyes-mindenféle kerül a mosogatóba. Kb. addig, amíg el nem fogy a tiszta. De megjavulunk, persze, majd.

Katitól (die Mutter von David, aki nem tudná) a papucs-békafejen kívül még láncot is kaptunk Dáviddal. Ezüst szívet, a kettétörőset. Én a Jánostól megkaptam a keresztelőjére vett masszív láncát a szívhez, tök jó, azóta is bírja a strapát, éjjel-nappal hordom. Dávid egy kis ezüstláncon hordja, mikor épp eszébe jut.

Akkor a SZÓMA. Dávid kapta, agytréningelőnek, az őt igen jól ismerő nagyijától. Hát nem mondom, találó ajándék… még mindig gonosz vagyok, de erről legalább megismertek. Hogy is mondta a Huxley bácsi, magyarra fordítva? „Szóma, ha mondom, segít a gondon”- igaz-e? Hát ez inkább belevisz, mint segít rajta, az ember addig szenved vele, míg ki nem rakja, de addig nagyon ám. Jól megizzasztotta a baráti társaság egy részét, de persze volt olyan is, aki egy fél percen belül kirakta. Kirakva pediglen így néz ki (lehet nekem gratulálni akár ügyességemért, akár azért, mert esetleg nem a legkorrektebb sorrendben rakom fel a képeket... ;)):

Egy bölcs bagoly is figyelt a karácsonyi ajándékok között, hátha bölcsebbek leszünk általa. Afféle Könyv-Bagolynak nézi a figyelmesebb szemlélő, főleg, mert a könyvespolcunkon vert tanyát. Kézi készítésű, nemes példány- akitől kaptuk, szintén Nagy Könyvbagoly ám. Egyelőre annyit lehet észrevenni, hogy Dávid éjt nappallá téve olvas, mióta ez a szerzet (na meg az e-könyv-olvasója) megvan. Gyanús a dolog. Remélhetőleg előbb-utóbb másféle hatása is megmutatkozik. Itt vigyorog:

Egy szép adag fürdősó szintén arra vár, hogy sorsát betöltse: de mivel káddal még nem rendelkezünk, ez a fajta élvezet későbbre halasztódik. De mint egy régi és szívemnek kedves biológiatanáromtól tudom (már megint): ami késik, az jön.

Egy helyes kis modern rádió, Gábortól (der Vati von David) véletlenül Veszprémben maradt, pedig tudnánk neki ám helyet meg elfoglaltságot is. No, majd jól beszerezzük a legközelebbi ott-jártunkkor, és beüzemeljük.

Nagyon hasznosnak bizonyult az a karácsonyi vásárlás, amely Jóanyám, Vilma (die Mutti von N-i) ajándéka volt. Azóta az alsó határon két órás főzéseket sikerült normalizálni, a négyórás kiadósabbakat pedig kétórásra csökkenteni. És a fűszerek is vidáman pillogatnak a fűszertartókból, a cukrot nem zacskóból, hanem cukortartóból öntjük, a gyümölcsöt gyümölcstálalóból esszük (amikor épp nem nyüves drága, emiatt folyton leárazott banánt vadászunk fél euróért, de olyan utoljára valamikor novemberben volt). És nem feledkezhetek meg a fürdőszoba jelenlegi fő kellékéről, amely egy digitális mérleg. Főzőtudományunkat és lustaságunkat ellenőrzendő nap, mint nap mázsálom magam, és sajnos meg kell állapítanom, hogy bizony ennyi mozgás mellett nem kéne ilyen jól főzni, vagy ilyen étkek mellett többet volna jó mozogni.

Még sorolhatnám az apróságokat, meg a kimaradt dolgokat egy ideig, de így hirtelen ennyi ugrik be. Mindent nagyon köszönünk, mindennek nagyon örültünk és örülünk most is, és szerintünk nem volt túlzás, amit mi műveltünk és amennyit mi adtunk. Legalábbis részemről nem bántam meg. Most kérdeztem Dávidot, ő sem bánta meg. Ebben maradtunk.

Mielőtt bárki azt hiszi, hogy na végre vége, közlöm, hogy NINCS. Mert jön pár élmény. Végül is ki kíváncsi az ajándékokra, úgyis az élmény számít, nem? Na jókor mondom én is. Tehát: Dávid ritka ügyes kezeinek hiányát a veszprémi fa bizony zokon vette. Fogta magát, besztrájkolt, és emós módra levetette magát a mélybe. A fa hisztijének számos szép régi Stenszky-üvegdísz látta kárát. Az is lehet, hogy a fa rám lett mérges, mert nem voltam hajlandó lefotózni. Jelentem, tanultam az esetből, és az összes többi fát gyorsan lencsevégre kaptam. Veszélyes dolog ez az emósdi, könnyen terjed. Megelőztük, éljen. Tehát a fák:

Ez itt a tapolcai fa. Nagy, méltóságteljes. Odajutásunk már kevésbé zajlott méltóságteljesen, mivel az a fehér Opel, amely a Veszprém-Tapolca-távot volt hivatott megtenni, történetesen nem rendelkezett ékszíjjal. És hát hogy-hogy nem, az akkumulátorát sem sikerült feltölteni, így félúton bizony lerohadt. A szépen kiöltözött négyfős társaság többszöri betolási kísérletek ellenére sem jutott vele fél kilométernél távolabb. Egy órányi várakozás következett a faluhatárban, szerencsére legalább a kanyaron túl tudtunk jutni. Be lett vontatva az autóka szépen, hazafelé busszal mentünk.

Tapolcán pedig előkerült pár régi videó, Dávidék kiskorából. A felvételek keltette hangulatot talán jól érzékelteti ez a lesifotó:

De hát mindenki volt gyerek, nem? Sőt, van, aki most sem túl felnőtt… több is. Kettőt biztosan ismerek.

Ez az otthoni műfenyő (N-iéknél), ezúttal nem vettem részt a díszítésében. Azért így is szép lett, pont olyan, amilyennek megszoktam. Afféle prototípus-karácsonyfa, ahogy valaki megfogalmazta. Szerintem is. Csak a fenyőillat szokott hiányozni… de a fenyőtű-szedegetés a szőnyegből már nem.

Ez a kis helyes pedig apám karácsonyfája. Megvan a maga bájos hangulata, kicsi, de azért mégiscsak _fa_. Még szaloncukor is van rajta, az összes osztrák megirigyelheti (mert idekint nincs szaloncukor, ahogy észrevettem). Azokat az ezüst gyűrűket mintha még én ragasztottam volna össze lánccá, és öntapadós papír-jellegű valamiből vannak. Ezzel volt körbefáslizva az otthoni kis zongora lába, ha minden igaz. De annak már húsz éve. Húúú-úúú-úsz. Sok, nagyon sok. Csoda, hogy emlékszem. UPDATE: mint kiderült, az emlékeim jók erről az ezüst öntapadós papírról, az információim azonban tévesek: ezeket nem én ragasztottam össze töpszli gyerkőcként, hanem jóapám saját kezűleg készítette őket erre a karácsonyfára. Az enyémeket pedig valószínűleg megrágta az idő vasfoga :-)

Ez a legutolsó, de tényleg. A barátaink, Nóri és Zoli karácsonyfája. Ízléses, nincs rajta sok hmmmm, „csicsa”. A gond az, hogy valószínűleg az én ízlésem némileg elferdült, és nem ilyen szép, kifinomult.

Én néha kifejezetten kedvelem a csicsát. Mondjuk az ünnepek-féle csicsát (például mikor alsós koromban mindenféle rajzolt mintákkal teli nagy tojást kaptunk húsvétkor, papírból kivágva, és persze ki kellett színezni, hát az enyémen az összes színes ceruza nyoma ott ékeskedett, amit az akkori kétszintes tolltartómba be tudtam zsúfolni). Nem azt, ami a mindennapokban van, hogy aranylánchoz ezüstfülbevaló, rubin mellé smaragd kő, kékre zöld meg sárga meg piros, rózsaszínnel körítve és lilával tálalva. Nem az ilyet. De ha egyszer lesz SAJÁT karácsonyfám (márpedig lesz, ha nem szól közbe semmi), akkor az némileg csicsás lesz. Olyan, hogy aki ránéz, annak káprázzon a szeme a látványtól, és nem azért, mert egy kóbor csillagszóró-szikra pont belement. Mondjuk a fent említett színekben lesznek rajta díszek. Teszemazt saját készítésűek, de lehet pár kommersz gömb is. Meg saját szaloncukor, Kati receptje alapján. Saját sütésű mézeskalács. És így tovább, de ez már egy másik történet, gyerekek. Remélem, ez a karácsony-téma meg elég volt ahhoz, hogy jövő évig kitartson, és nem feküdte meg túlzottan a gyomrotok. Innentől gyakorlatiasabb bejegyzések jönnek, kevesebb nosztalgia és több jelenbeli, valós adat. Addig meg hess innét, pihentessétek a szemeiteket pár napig – főleg az, aki képes volt ezt is végigolvasni.

2011. február 27., vasárnap

Karácsony Ternitzben, kettesben

A nagysikerű karácsonyi történet pedig emígyen folytatódik: majd mi jól bekarácsonyozunk felkiáltással a 24-ét a megszokottakkal ellentétben (mindenki a maga kis szűk családi körében) Ausztriában, extra szűk családi körben töltöttük (mert egy meg egy az ugyebár nem túl sok). A körülményekre való tekintettel még nevet is kapott az esemény: Minimalista Karácsony lett belőle. Az elnevezés természetesen híven tükrözi az ünnep jellegét, lévén:

1) NEM VOLT KARÁCSONYFA. Műfenyőt nem akartunk venni, az igazit meg egy napra sajnáltuk volna (főleg úgy, hogy utána majd két hétig felé sem nézünk). Amúgy sem rajongunk a kivágott fákért. Kis cserepes fenyőket errefelé nem lehet kapni, biztos abból indulnak ki, hogy van elég. Butusok, jobb szót most nem találok rájuk :S Fa tehát nem volt, és ágakat sem szereztünk. Meg díszeket se. Se üvegből, se műanyagból, se papírból. Pedig emlegettem, hogy hópelyhek fognak az ablakra kerülni, de a december itt olyan havasra sikeredett, hogy attól tartottam, ha még ki is ragasztok néhányat, az csalogatólag fog hatni a valódiakra… Schneeschaufler-ként (elvállaltuk a ház körüli hókotrást) ezt pedig nem tartottam jó ötletnek.

2) NEM VOLT SÜTEMÉNY. Szégyen, de mit tegyen, akinek nincs sütője? Pedig a bejgli az mégiscsak bejgli, és persze sok más finomat is lehet ám készíteni… ha van hol, van miben. De hát nem volt. (Most sincs.) Műsütit? Ugye vicceltek. Na azért.

3) NEM VOLT AJÁNDÉKOZÁS EGYMÁSNAK. Merthogy mi mindketten a meglepetéseket szeretjük. Úgy viszont, hogy Dávid munkanélküli, és folyton velem lóg, valamint mindig tudjuk egymásról, hogy ki hol jár, igen érdekes lett volna meglepetni egymást. Ehhez hozzájön még, hogy egy rendesebb ajándékleső körút (ejj te kis Ternitz, nem bővelkedsz túl sok boltban, hajj!) cirka három-négy órát vesz igénybe. Ennyi időt illegalitásban ellógni mégsem lehet, ha otthon vár a másik. Nem akartunk "- Szia, merre jártál egész délután? -Hát ajándékot vettem neked, fordulj már elfele, és majd jól lepődj meg!"-jellegű helyzeteket. Meg aztán, amire vágytunk, az többe került, minthogy egymásnak meg tudjuk venni (Dávid e-könyv-olvasója, pár keresetlen bútor, miegyéb), kis vackokat, figyelmességet meg nem akartunk, az a mindennapokban megvan. Azt terveztük, hogy a megrendelt "router" lesz a mi ajándékunk, és akkor végre lesz jó kis internetünk, de a mocsok csak három héttel később volt hajlandó megérkezni.

Ezenkívül elmaradt Dávidnak a szokásos éjféli mise, meg előtte a betlehemesdi. Ellenben csomagoltunk, pakoltunk, takarítottunk egy nagyon keveset. Szégyen, de elég romosan hagytuk itt a lakást… meg is lett a böjtje: egyrészt tehettük rendbe januárban a visszajövetelkor, másrészt izgalmas helyekről izgalmas penészpamacsok kerültek elő. Szép nagy, fejlett példányok. Ja, és amivel ténylegesen telt a 24-énk, az a FŐZÉS volt, mondván, hogy ha már ennyire minimalista lesz idén az ünnep, akkor legalább az asztalra kerüljön mindenféle jó, jól. Hát került. No, hol az a fénykép… kell a segítség a felsoroláshoz, mert már megkoptak az emlékek…

Itt is van. Tehát:

Naszóval először is leves. "Mindent-bele-leves" lett a neve, mert egy zöldségleves, egy zöldborsóleves és egy grízgaluskaleves keveréke, felkockázott marhahússal ízesítve. Nyami. Otthonra is jutott egy kevés… két dobozzal vittünk belőle haza, nem azért, mert nem volt finom (de TÉNYLEG nem azért!), hanem mert olyan sokat sikerült készíteni.

Ezt követte a második fogás, vagyis inkább fogások, mert hogyaszongya’ volt:

-> habos krumplipüré, tejszínnel készítve,

-> rizibizi, ezen nincs is mit túlmagyarázni

-> az a szép adag ott a narancssárga tálban életem első, de nem utolsó franciasalátája. Ebből is jutott hazulra. És még van persze:

Bal oldalt pár pulykából készült mustáros hússzelet kacsintgat, társaik ebédre már elfogytak. A pempős állagú izé alant, ami eredetileg citrommártás névre hallgat, inkább citrompuding lett, mivel valami nagy zavaromban adtam neki cukrot. Ja és hiányzik belőle a citrom. A többi stimmel.

És persze az elmaradhatatlan káposzta, ott elöl, a lábosban bújva. Hát kérem… most szépen elmesélem, hogy hogyan NEM szabad nekifogni az ilyesminek. A „Te Dávid, kellene valami hagyományos étel is, mondjuk mit szólnál a töltött káposztához?” felkiáltást NEM az követi, hogy az ember nagy lendülettel bevetődik az első nagyobb vegyesboltba és vesz egy böszme nagy fej káposztát,. Hogy "háá’ mer’ akcióóós vót”. Ó NEM. Aki okos, az szépen leül az internet vagy a kis szakácskönyve elé, és elolvassa a recepteket, és neki persze leesik a tantusz, hogy bizony savanyított káposzta kell ide. Aztán NEM veszi meg a legnagyobbat, hogy cipelje fél Magyarországon át, lévén bele sem tudott kóstolni az elkészülte után, hiszen annyira pukkadásig volt a többivel. És végül: NEM dicsekszik el az otthoniaknak, hogy ezt a káposztát bizony ő csinálta, és hát milyen jó illata van, biztos jujjde-csudafinom, mert bizony a legenyhébben megfogalmazott kritikáktól is rákvörösen bújna aztán a szőnyeg alá, vagy bárhova, ahol nem tudják, hogy ezt biz' ő készítette. Tehát így NEM tesz, aki okos. Ne mondjátok, hogy nem szóltam, szolgáljon ez tanulságul az engem követő nemzedékeknek :-O Egyébként nagy tragédia nem történt, mindössze, anyám szavaival élve: még egyszer jól át kell főzni, a húst alaposan megsózni-borsozni, a káposztát besavanyítani, meg feldarabolni, és némi tejföllel egész ehető lesz - hát hihi. De az illata tényleg remek volt! :-S

És akkor hátul egy mosolygós desszert, ha már nincs-sütő: tiramisúúúúú! Itt egy közeli, hátha valaki meglátja benne a művészi értéket:

Erre vagyok a legbüszkébb, nemcsak azért, mert fenséges lett (főleg a káposztához viszonyítva!), hanem mert (aki essssetleg nem látná) magunkat örökítettem meg rajta. Dávid a barnaarcú, nekem meg lófarkam van (ugye milyen romantikus?). És NEM vitorlás hajó, motorcsónak, és egyéb dolgok. Nem is nyúltunk hozzá, hanem ment egyenesen Magyarországra, ahol végül közös erőfeszítések árán sikerült eltüntetni. Ez jó mulatság, _nemcsak_ férfimunka volt!

És Dávid családjának hagyományait követve ki is öltöztünk, elvégre nem ünnepi vacsora az, amit nem hint be előkelően a felsőről le-lepotyogó ünnepi flitter, vagy ha nincs egy ezüstszoknya vagy alkalmi ing, amit le lehetne enni. A kiöltözés az alábbi módon zajlott: Dávid az egyik irányba, én a másikba – és egymástól függetlenül, egymás szándékáról mit se tudva, öt perccel később megjelentünk, mindketten bordó színű felsőben, szürke alsórésszel. Mindig mondom Dávidnak, hogy nincs telepátia, nincs. Csak ő lopkodja a gondolatokat a fejemből, a kis hamis. Na jó, az énekhangja nem hamis: énekeltünk ezt-azt. Főleg Dávid, mert én nem igazán ismerem ezeket a dalokat. A Kiskarácsony-Nagykarácsonyt viszont ő nem akarta tudni. Kép, nesztek:

Hát ezek valánk mi, karácsony táján. Bár elég minimalistára sikeredett, a hangulata pont olyan volt, amilyet szerettünk volna. Szerintem legalábbis… Dávid szerint „csak a gyerekek hiányoztak”. Vicces fiú ez a Dávid, én mondom. Ti mit mondtok? ;)

2011. február 16., szerda

Időutazás az ünnepekbe: Karácsony, csapó egy, a „Főnökféle”

Ki hány helyen karácsonyozott? Én így elsőre össze sem tudnám számolni… de szerencsére a legtöbb helyen készültek fényképek, ahol meg nem, ott épp elég izgalmas történt, hogy emlékezzek rá. Tehát: 2010-ben elég nagynak (legalábbis fizikailag) és mindenkitől távol levőnek (legalábbis fizikailag) éreztük magunkat ahhoz, hogy megpróbáljunk kettesben eltölteni egy szentestét, és elkölteni a hozzá tartozó ünnepi vacsorát (meg egy kisebb vagyont a hozzávalókra, na és persze ajándékokra – ímé így szóla N-iből a csóriság). Később leírom, mi lett belőle, időrendben viszont megelőzte a tényleges 24-ét a munkahelyi karácsony, amelyet főnököm és párja szervezett nekünk, és igen élménydúsra sikeredett.

O.-ék némi (bő egy órás) ide-oda-kocsikázás után egy igazi osztrák Heuriger-be fuvarozták a kollégákból verbuválódott kis csapatot. A Heuriger (magyar fordításban „Idei”) alatt idénykocsmát kell érteni, és kétféle is van belőle: Wein- és Mostheuriger. Előbbi az akkori év boraiból kínálgat, utóbbi esetében a nevével ellentétben (Most ugyanis magyarul MUST-ot jelent) főként facsart alma- vagy körtelé áll az itallapon, és nem a jól ismert édes magyar nedű. Mi mindazonáltal Weinheuriger-be mentünk, így utóbbi fejtegetés majd egy Mostheuriger kipróbálása után lesz ismét aktuális. Dávid szerencsére szintén velünk volt, mivel „sokat segített az irodában”.

Tulajdonképpen vacsorázni vittek ám minket, nem leitatni, hogy aztán a részeges fotóinkkal ott-tartsanak a nyelviskolában. Enni mentünk hát, és előre leszögezem, hogy mindketten alaposan visszafogtuk magunkat Dáviddal: nem a ránk jellemző étel- és italmennyiség fogyott, nehogy legközelebb véééééletlenül elfelejtsenek meghívni. De azért nem is éheztünk, na. A társaság viszonylag alkoholmentesnek mutatkozott, de szerintem bánhatják, mert én egy WEIN-Heurigében csak nem iszom narancslevet! Hát kipróbáltam egy jóféle fűszeres bort, nyamm. Az ciki, ha már nem emlékszem, hogy vörös volt-e avagy fehér? Pedig tényleg nem volt sok, ellenben ízlett. De tényleg. XD

Az ott fogyasztott Frittatensuppe (marha-alaplé fűszeresen, palacsintatészta beleszaggatva) azóta felkerült a „Mit főzzünk itthon?” elnevezésű listára… de még nem jutottunk el az elkészítéséig. Jó ebédhez szól a nóta, tartja a mondás – miért lett volna másképp, hiszen az egyik kolléga gyönyörűen énekel, van honlapja meg Youtube-videója is, emitt meg emitt… Ő például Edith Piaf-számokkal szórakoztatta a nagyérdeműt, de egy kis osztrák kocsmadalt is előadott a hely szellemének megfelelően. Engem is unszoltak, hogy valami jó kis ízes magyarosat! Kaptak egy Hajmáááásipéterrrrt, és nem ugrottam föl az asztalra, nem jártam csárdást, de azért jó volt. Örültek annak is, nem volt finnyás a nép. No meg a pipázásom sem maradhatott el, így azon túl, hogy „Hogyvagyképesennyitenni?”, megkaptam a „Éseztmostténylegelfogodszívni?” jellegű hüledezést is. Panem et circenses, ugyebár. Hopp, két fotó:

Jóllakva és danolászva elindultunk hazafelé szépen… csak hát megálltunk valamiféle kivilágított téren, Badenben (Badenban ???). Mondom, jó, biztos megnézzünk a karácsonyi vásárt, juhééé. Erre a kolleginák, hogy jajjde fááázom, inkább menjünk be ide: és egy plakátra mutogattak. A plakáton egy Casino reklámozódott ékesen, fényesen. Mondom, na peeersze, majd pont ide, nevettünk. Utána nem nevettünk, hanem ijedt arcokat kezdtünk vágni, mert a főnökék nagy elánnal terelték a társaságot a Casinoba befele. Ezekkel nem érdemes viccelni, mert komolyan veszik. Úgyhogy az est hátralevő részét Európa leghíresebb Casino-jában, na jó, van ez magyarul is, kaszinójában tengettük. Mindenki kapott 35 eurót, hogy ezzel lehet játszani. Játszottunk, a többiek rulettet, én azért a félkarút is kipróbáltam, egyszer élünk alapon. Az egy pohárnyi ajándék (nőknek járó) pezsgőt Dávidnak adtam, mert nem szeretem. Nem Dávidot, hanem a pezsgőt. Elég vidám lett tőle, úgyhogy vészes vidámságában gyorsan megfosztottam a nyereményünk felétől, mondván, hogy valami maradjon is. Hát amit megkaparintottam, az meg is maradt, a többi úszott elfele. A 2X35 euróból összesen 18-at sikerült valódi pénzbe átváltva megmenekíteni. Ennek is örültünk persze, ki ad itt ingyen ennyi pénzt? A többiek ügyesebben játszottak, 60-80 eurókat nyertek, szóval a rulettasztal nem a mi asztalunk. Mindenesetre igencsak bizarr volt a látvány, hogy kicsitől nagyig, fiataltól öregig szórják a pénzt, mint jómagam kiskoromban a párnából a tollat. Hopp, ott repül egy zöld százas, váltsa be szépen, krupié úr, aztán 5 perc és a százas már sehol. Nini, kétszázas röppen az asztalra, iramodik a golyó a páros helyett a páratlanra, a piros helyett a feketére, és a kétszázast el is nyeli a Bank örökéhes bendője. Durva és számomra ijesztő látvány volt. Szégyenlem is magam (de csak mert másvalakit _nem tudok_ szégyellni), valahogy nem hat meg a „Ha már megdolgoztam érte, hadd költsem el kedvem szerint” jellegű mentalitás. Abból a százasból mennyi emberen/ állaton/ bármin lehetne segíteni, ez kattogott a fejemben még hazafelé jövet is. No meg, hogy ne rókázzam tele a főnök kocsiját, ha már van olyan rendes és furikáz (nem az alkoholtól, én a vadabb vezetési stílustól is ki tudok lenni gyomorilag – de megúsztuk, én is meg a kocsi is).

Ez volt a munkahelyi karácsony, tartalmas, izgalmas, helyenként borzadalmas és nagyon jó.Folyt. köv. hamarrrrr.

2011. február 5., szombat

változások röviden

az elmúlt több, mint egy hónapban - a vak is látja - egy kicsit lusták voltunk. na jó, én biztos, hogy lusta voltam. például blogot írni. meg persze németet is tanulni..

pedig lett volna miről. például azon a pénzen, amiért decemberben keményen megdolgoztam, eldöntöttem, hogy adataink biztonságának fontossága ellenére inkább egy e-könyvolvasót veszek. és meg is vettem. pirosban, természetesen :)

mennyire érdekes megfigyelnie magát az embernek: ha fél, vagy akár egy éven keresztül is vágyik valamire, aztán, egyszer csak eljut odáig, hogy megszerezze. mekkora figyelemmel kíséri a webes lehetőségek segítségével, hogy, noha az osztrák Sonytól vette, milyen úton kerül Hollandiából szerény kis házának portájához (éppen hol jár a futár). érdekes ránézni ezekre a dolgokra: az embernek önmagára..
ezután persze mérni az időt, hogy a "minden csoda három napig tart" nála hány napot is jelent pontosan :)

persze beszereztünk egy normálisabb routert is (itt vagy itt nézhető meg), ami a bejárati ajtó fölé eszkábált - kuka mellől bányászott deszkából készült - polcon kevésbé zavarja a bejárást. egyre otthonosabban néz ki a lakás (majd erről is lesznek képek) :)

részemről egy normálisabb állás (mint a hólapátolás, ami ráadásul mostanában csak annyit jelent, hogy 5kor felkelek, kinézek az ablakon és visszafexem) keresése folyamatban van. azaz lassan, de biztosan halad (ennek legegyszerűbb oka az, hogy az idő múlik :P)

meg persze addig is próbáljuk takaríthatóvá tenni a lakást: találtunk az itteni használt-piacon egy ikea expedit polcot (5x5-ös), amit meg is vettünk. a szép dolog az elhozása volt. igaz ugyan, hogy ez is itt volt, Ternitzben, de nekünk csak egy biciklink van. így hát odaállítottunk ketten egy biciklivel, hogy jöttünk a polcért :) csodálkozott a hölgy és mondta, hogy este, ha visszajövünk, szívesen segít inkább kocsival elvinni, mert ez így kissé nehéz lesz.. de azért adott még mellé egy poäng-szerű kényelmes bőr fotelt ajándékba, most is innen írom ezt a bejegyzést :) hiába, az osztrákok - már akik szeretik a magyarokat - azok nagyon kedvesek is tudnak lenni :)

érdekes már csak az összeállítása volt este fél 10kor. merthogy annyi hely, ahol fektetve össze tudtuk rakni, csak az ágy helyén volt :) ja és nem két perc az összeszerelése, bár tényleg nem bonyolult. de azért nem tudtam volna N-i nélkül megcsinálni..

ma este meg a szomszédék kopogtattak, hogy nekik már nagyon nem kell ez a rozoga kis asztal, kell-e nekünk, vagy kidobhatják. hát, az igazat megvallva, a lábam és a monitor elég súly neki és tényleg inog, de attól még jó, mert már én is tudok asztalon dolgozni :)

ja, dolgozni: egyelőre a feladatom a helyi/Helyi újságcikkek áttanulmányozása a nyelvvel való közelebbi ismeretség kötése érdekében. most is ezt lógom épp el..

ja, úgy dolgozni! igaz is, voltam múlt héten egy állásinterjún egy neunkircheni cégnél (náluk), magyar anyanyelvű értékesítőt keresnek. elvileg mostanában még visszaszólnak..

2011. január 24., hétfő

Jelentem, élünk!

Üdvözlet 2011-ből mindenkinek!

Jóféle eltűnéssel kezdtük ezt az évet, de azért megvagyunk, létezünk, nem hajtottunk végre hipertér-ugrást és Ternitz sem bújt még el a föld alá... csak éppen kicsit nehéz visszarázódni az itteni kerékvágásba.

Ezennel ígéretet teszek három saját bejegyzés mihamarabbi kivitelezésére: az egyik a Karácsonyról fog szólni, a másik téma a Nagykedvenc (akik ismernek, tudják, hogy most bizony az ennivalóról van szó), a harmadik pedig a magyarországi kiruccanásunk során körülbelül 20-szor feltett kérdést igyekszik majd megválaszolni az árak és a bérek viszonyáról, és úgy egyáltalán a "Mi mennyibe kerül?" kategóriában igyekszik majd eligazítást mutatni.

Rólunk pedig elöljáróban annyit, hogy a hólapátolás ismét aktuálissá kezd válni, Dávid megpályázott egy magyaroknak szóló értékesítői állást Neunkirchenben, ágyunk továbbra sincs, a lakás még mindig nem alkalmas a vendégek fogadására, de nekünk megfelel...
Ja és úgy _mellesleg_ szerdán leszünk hivatalosan HATÉVESEK. Sok, mi? Hát néha nekünk is... de azért még "bírjuk".

Szépeket otthonra, írjatok, ha épp úgy tartja kedvetek, nyálak, miegyéb.