2012. január 20., péntek

Péntek, te csodás

Nekem ma különösen csodás, mivel ez volt az utolsó miunkanapom Orsolyáéknál, innentől csakis alkalmi megbízásokról lehet szó; a kulcsot már decemberben beadtam, ma leadtam, a hétvégéimet pedig nem adom. Sajnos a megpályázott hely továbbra is gyanúsan hallgat, úgyhogy ideje lesz másutt is körülnézni. Viszont a csoport egyik tagjától kaptam ajándékot, virág, nem vágott és sárga. Fotózkodtunk is, úgyhogy lesz emlék, ha már rozsdáll az agyam. Most még szerintem minden eddigi tanfolyamon szereplő külföldi nevét tudom, bár ezt le kell még tesztelnem.

Dávidnak mondtam, mikor estetájban Neunkirchenbe indult az occsón kikódolt mobilokért, hogy hozzon nekem vásárfiát. Erre inkább elvitt vacsorázni. Ezek a fiúk... ellenben rá kellett jönnünk, hogy a gulyás itt továbbra sem hasonlatos az otthonihoz. Nem marha, hanem pulya, nem hagyma teng benne túl, hanem pirospaprika, de az aztán nincs sajnálva. Kb. mint egy érdekesebb pörkölt, hagymahiánnyal fűszerezve. Desszertnek volt Scheiterhaufen; ezt nálunk máglyarakásnak hívják, de ha itt szó szerint lefordítom, aláomló rakás lesz belőle.

Este rám jött valami németezhetnék-betegség-féleség, és mivel Dávidtól immáron kaptam a szép osztrák telefonszámomhoz szép magyar fekete telefonkészüléket is, hallgattam rajta a rádiót. Kifogtam egy osztrák kabarét, amit egy német ürge szolgáltatott Salzburgból, élő egyenes adásban. Ez a pofa képes volt két-három órán át folyamatosan vicces maradni, vagy 10 féle különböző karaktert életre kelteni a hangjával, énekelni, zongorázni, gitározni, és mindezt úgy, hogy egy magyarnak is (pardon, kettőnek, ugyanis később Dávid is beszállt) élvezhető és viszonylagosan érthető is legyen a műsor. Megemelem a kajla, esőáztatta fekete óriáskalapom Ingo Appelt úr előtt.

Dávid azt mondta, már nem akar sokáig gépezni. Peeersze, mondtam magamban. Történt mindez tíz órakor. Szerintem megyek is vissza játszani. Van időm, nem?

2012. január 19., csütörtök

Itt jó, ott nem - komoly aggodalmak

A mai nap végre ismét a régi kerékvágásban telt el. Dávid szépen elment dolgozni, én letanítottam egy szál 50 perces órát, emellett vadul interneteztem, olvastam, vártam a nemjövő visszajelzést a megpályázott állással kapcsolatban, leveleztem, gitároztam, épp csak nem törököztem, de holnap az is sorra kerül. És akinek ennyi szabadideje van, az bizony elnézegeti mások bejegyzéseit Facebook-on, és szép lassan elhűl, mint a meg nem evett tojáslevesmaradék.

Még talán reggel olvastam föl Dávidnak valami olyasmit, hogy "A kormány egész Budapestet lefoglalja március 15-ére". A reakció: "Hírcsárda?" Ennél abszurdabban nem is lehetne jellemezni a helyzetet (vagy ahogy a mostani nyelvtannal élni szokás: a helyzet). Aki nem tudná, a Hírcsárda direkt fonák, túlzó és képtelen, de nagyonis humoros és társadalomkritikával jól fűszerezett oldal. Olya hírek vannak mondjuk, hogy "Vérmes macskák kiszabadultak a Fuan csung kínai étterem konyhájából és felfalták a tulajdonost, de előtte megforgatták mézes-mustáros szószban" meg ilyenek, a komolyabbnak tűnő híreknél is kiderül a turpisság a harmadik mondatnál. Dávid pedig egy ilyen képtelen hírnek vélte, amit fölolvastam - és ha nem lett volna előttem számtalan egyéb valós hír, valószínűleg magam sem hittem volna el.

És emellé még helyesírásgyanús köztársasági elnök is van, plágiumtól ordító doktorival, meg babaadó-államosítás meg még a jóég-tudja-mi. És aki teheti, bizony szökik, aki még nem szökik, az újabban beleveti magát a politikába és próbálja követni, hogy ki épp merre megy és milyen érdekből. Karácsonykor nem írtam róla, mert élvezet volt olyan sok jó emberrel, családtaggal és baráttal találkozni - de az már kevésbé volt élvezetes, hogy minden, de tényleg MINDEN egyes ilyen találkozás alkalmával előbb-utóbb előkerült a politika. Karcsonyi vacsora, karácsonyi ebéd, kocsmázás, szilveszter, baráti látogatás, séta - mindenre rátelepszik a fene, és csak rág, rág...

Mi bezzeg örülhetünk, hogy távolról szemléljük, de a kérdés a levegőben lóg: lesz-e hová hazamenni, és lesz-e kedvünk hozzá egyáltalán? Amott a munkanélküliség nő, emitt, ha a számoknak hinni lehet, a foglalkoztatottak száma. Egy diák Magyarországon jó két eurónyi nettó órabért kaszálhat átlagosan - mikor Dávid összevetette az osztrák diákbérezést a saját, ugyancsak nem alacsony keresetével, elhűlt. Négyjegyű, euróban levő összegre tessenek gondolni, egy hónapra leszámítva természetesen. Egyedül a nyelv, ami elijeszthet ebben a környezetben, de ha egy rakat magyar elindul, lehet, hogy jórészt itt kötnek ki, és mindjárt otthonosabb lesz minden (így is találkoztunk már pár honfitárssal).

Nekem azért jobban tetszene, ha valami csoda folytán Magyarország erőre kapna, és ismét városomnak tudhatnám Budapestet, büszkén (vagy legalább a fintor kényszere nélkül!) nézhetném az Országház gyönyörű épületét, és az utcán az emberek arcáról nem ezt olvasnám le: "Mi van itt? És mi lesz még itt...?" Ha külföldön nem kéne szégyellni a honi politikát. Vagy, ha nem is kéne külföldön lenni, mert a legjobb otthon lenne, ahogy a mondás is tartja. Elég régi az a mondás... lehet, hogy időszerű lesz egy csere? Nem. Nem a mondást kéne lecserélni.

2012. január 18., szerda

Nem sokkal jobb

Dávid még ma is itthon volt, bár élt benne némi szándok, hogy bemenjen dolgozni, a nem rendelő orvos és szerény ágyban fekvő és fejfájásos személyem végül rábírták a mai maradásra. Aluvás volt, főzés nyista, lelkesen elfogyasztottam pár fájdalomcsillapítót magam is. Ellenben megírtam és elküldtem az első pályázatot... érdekel a fogadtatása.
Farmville. Utolsó óra az egy szem megmaradt délutáni diákkal. A felfedezés, hogy ismeri Dávid munkatársát, még egy magamfajta tapasztalt vén rókát is meglepett. Jól jön majd pár kontakt a későbbiekben, legalábbis az esélye megvan. Még gitározni sem volt ma erőm, brühühü. Viszont elkerültek a vízhólyagok is, éljen, éljen, nem fájva ujjonganak az ujjak. Na hess.

2012. január 17., kedd

Lassan, de legalább bizonytalanul

Dávid mára betegszabadságot vett ki, és én sem érzem magam valami fényesen. Holnap jobb nap lesz, jobbnak kell lennie. Zutty, aludjon mindenki egy nagyot.

2012. január 16., hétfő

Gyanús tetrapakk, bob, de nem szán

Negyed tizenegykor nekiállni vacsorát csinálni, mert másnapra már nem bírja ki a drága pénzen vett hús... hát igen, élni tudni kell, de nem így. Mint ahogy a több mint egyórás mosogatás sem a legegészségesebb tevékenység egy kétfős háztartásban. Van mit tanulni, én ennek is örülök (Dávid már kevésbé).
Sok itt az elgépelési hiba, néha tüzetesebben is át kell majd néznem a bejegyzetteket. Nem én vagyok béna, a billentyűk fognak egyre kevésbé. Utólag is elnézést értük - ha valaki, én tudom, milyen bosszantó a hibás szöveg.
És akkor tetrapakk, avagy nem értem. Tényleg nem. Az otthoni, vagyis a magyarországi tejesdoboz sokkal könnyebben kimosható, összehajtogatható, mint az itteniek. Nem gyártok összeesküvés-elméletet, csak mélázom, hogy ez vajon miért van így. Legalábbis egy bizonyos márkájú tejesdoboz esetében.
Bob, akinek már háromféleképpen írtam le a nevét, se nem szánkó, se nem személy. Így hívják azt a szolgáltatót, amelynél nekem is van már helyes, könnyen megjegyezhető osztrák számom. Hívogathatnak az osztrákok a jobbnál jobb állásajánlatokkal - tessék, csak tessék, de ne tolongjunk. Még a pályázati anyag is be lett szkennelve. Holnap startol a pályázás, teljes gőzzel.

2012. január 15., vasárnap

Szorgos vasárnap, ááádehogy

Tegnap este még bőszen fogadkoztunk, hogy a viszonylag laza szombat után itt most egy nagyon szorgos és dolgos vasárnap fog következni. Erre indításnak fél tízig az ágyban voltunk. Meg is kérdeztem Dávidot, mikor valami kósza hajlam az ablak felé vitt, hogy biztos fölkelt-e ötkor, mert halvány emlékeim vannak ugyan arról, hogy negyed nyolckor visszamászik, de az a hómennyiség az udvaron már csöppet sem halvány. Pedig kimászott ő ötkor, és kotorta is a havat, csak az megtréfálta és visszamászott. Ráhullott, na. Nem baj, a nap elolvasztotta a felét, a másik fele még most is ott van.
Tíz óra, vagy tán fél tizenegy tájban aztán laptopozva megkérdeztem az ágy jobb feléről az ágy bal felén tornyolusó Dávidot, hogy nem-e kellene kikelni innen. Honnan tudtad? - kérdezte, a kedvenc piros e-könyv-olvasójából fel sem nézve. Valami útikönyvet falt épp. Ebben maradtunk, és fél 12 után már következhett is a reggeli. A továbbiakat nem részletezem, elég tán annyi, hogy ez egy nagyon lusta és elúszós nap lett. Ellenben anyámékat sikerült elkapni a szokásos heti egyszeri Skype-ra, főztünk is (vagy inkbb csak főztem), zenéltünk is, és még némi filozofálásra is futotta az erőnkből, ha már a fizikai megerőltetést máskorra halasztottuk.
Holnap pályázás lészen, és az utolsó munkahetem kezdete. Nem túl megható, már számolom vissza a napokat. Dávid és anyám is úgy fogamazott: kivirultam. Majd nem virul a fejem, ha munkanélküliként a számlákat meg az álláshirdetéseket nézegetem.

Két okos megállapítást a végire:
1. az eltolódott napirend és az éjfél utáni bejegyzések mind az itteni színvonalon, mind másnapi tevékenységemen rontanak. Erről sürgősen le kell szoknom.
2. Sajnos sok értemes, izgalmas, vagy legalább frappáns gondolat vagy párbeszéd napközben zajlik le, és ezek többsége estére elmászik a fejemből. Jegyzetfüzetre lesz szükségem, hamarjában.

Éjjel, avagy a nap a lefekvés előttig tart

Szép havas szombatunk volt itt Ausztriában, ami azt jelenti, hogy hamarosan Magyarországra is ellátogat a fehérhozó fellegek sokasága. A hóesés természetesen azzal jár, hogy Dávid hajnali ötkor szépen felkel, szombat ide, betegség oda, és havat lapátol, taszigál, sóz. Ez vár rá, és ha nem leszek túl lusta-renyhe-lagymatag, akkor rám is a következő hajnalon (úgy usque négy és fél óra múlva). Brrr. A hóban meztélláb tapicskolni ellenben vérpezsdítő érzés (a vér oly mértékben pezsdül, hogy utána mintha némely tüzes parázson járkálna az ember - de Dávid nem akarta kipróbálni a parazsat).
A leadott fordítások naná, hogy nem lettek kész, majd hétfőn. Lassan ott tartok, hogy a bizonyítványok nélkül fogok pályázni... bár az nem épp a legelegánsabb módja az álláskeresésnek. Tessék, szép magyar bizonyítvány, és tényleg de nagyon-de-tényleg az áll benne, hogy van diplomám, bizony.
Vettünk BOB-os SIM-kártyát, de miért is menne ez egyszerűen - ők rosszat adtak, mi rosszat vettünk. Nekem feltöltőkártyás kellett volna, erre egy szerződéses kötött ki nálunk, amit a zárás előtt négy perccel sikerült vsszavinni a rendeltetési helyére. Én voltam a reklama-kisasszony, és úgy tűnik, sikerrel, mivel meg lett ígérve szépen, hogy kapok a megvett helyett rendes, feltöltőkártyás BOB-ot majd a jövő héten, csak győzzem kivárni. Már csak emiatt is tolódni fog a pályázás... nem túl boldogító, itt telefonszám nélkül még vécére sem nagyon lehet kimenni.
Továbbá megtörtük a heti nemfőzés lusta hagyományát, ma melegétel került az asztalra. Sajnos az efféle luxus többe kerül, mint ha gyorskoszton tartjuk magunkat, és éjjel nappal pizzázunk (ahogy az eleddig történt az újévben). Teszemazt, három euróért az ember kap egy kevés mócsingos csirkemellet, vagy tíz gyorsanszáradó zsömlét, meg némi felvágottat. Három euró ugyanakkor három közepes nagyságú, sajtos-ketchup-ös pizzula is. Nyeldekeljük hát lelkesen és gyakorta; egy éhes Dávid vagy N-i egy pizzát szépen beküld, és baja nem lesz tőle.
Na, elég az izgalmakból, mert még nagyon felmegy valamelyik olvasóban az adrenalin. Például Dávidban, hogy nem hagyom még mindig aludni a gépelésemmel, vagy bennem, hogy reggel kelni kell. Más nemigen jár erre, kellemes, családias a légkör. Értsd: sikerült a rendszeres bejegyzésekkel elüldözni mindenkit (?)! Éljen, taps.