2013. február 28., csütörtök

hát igen, hosszú volt a mai nap

én (d) speciel most értem haza és ma nekem jutott a szerep, hogy írjak.

tegnap énekeltünk sokat, volt Madonna, Johnny Cash, meg még sok olyan dal, amit mindeki ismert, csak én nem tudom az előadójukat meg a címüket. majd meg kell kérdezni N-it. majd, mert már a közös ágyra leterített, eredetileg lovaglásra tartott állat budáját már magához vonja (húzza a lóbőrt - le rólam)

szóval énekeltünk sokat - és néhányat még mikrofonba is sikerült; hiába, ha valaki karaokízni megy, időben kell megérkezni és leadni a kérőkártyát. fél tízre volt asztal foglalva; nekem volt még előtte időm hajat mosni (bár moshatok megint..), de N-i csak 10-re esett be, egyenesen a munkahelyéről. nem tudom pontosan, mit csinálnak ilyen sokáig a főnökkel; valami ügyfelet emlegettek, aki sokáig maradt náluk..

naszóval még 10 előtt, az első kör előtt adtunk le cetlit és a Stefán (újdonsült barátunk) be is került az első körbe (fél óra karaokí, fél óra "szünet"), én ezzel a dallal a másodikban énekeltem, N-i meg már nem tudom pontosan, mit énekelt..

..merthogy volt valaki, akienk szülinpaja volt és hiába kezdtük lájtos italokkal az estét (sör, Bacardi-kóla), mit szépítsük, eldurvult.. (pirulós smile)

és még valamire rá tud jönni ilyen alkalmakkor az ember: hiába gondolja azt, hogy ismer valakit, nagyon, ha ő a végletek embere, akkor biztosan van még olyan véglet, amit együtt nem próbáltatok ki..

szóval szűk két órás alvás után (amihez már egy ideje nem vagyunk hozzászokva) volt egy szép hosszú munkanapunk. N-iét nem tudom, hogyan telt, mert egyenletes hangokat ad itt mellettem, de ezeknek nem sok szavakban megfogalmazható értelme van (szerintem a tollasbáli táncok lépéseihez igazodnak a lélegzetvételei - lassú számokat játszhatnak arrafelé, lassan megnézem én is).
annyit tudtam neki mondani, mielőtt lehúnyta volna két szemét, hogy szombaton megnézhetnénk a neustadti főtéren levő piacot..
az én napom a fél ötös targonca-félretevést követően az iskolában folytatódott, ca. fél órája értem haza (ilyen egy szokásos, bár mostanában kissé zsúfolt csütörtök).

a mostani hétvégére nem terveztünk semmi különlegeset - úgyis akad elég tennivaló: ki kéne pucolni a ternitzi lakást, esetleg kifesteni; befejezni a munkanapok miatt félbehagyott rendrakást a költözés után a neustadti lakásban - szerintem ennyi elég is lenne egy hétvégére..

amit kinéztünk korábban a neten, ruhásszekrényt, azt szombaton megnéztem - volna, de azt mondta a tulaj, hogy kint van a raktárban és - mivel akkor esett a sok hó (tényleg sok) - aznap nem tudja behozni, szóljak rá hétfőn. azt mondtam: "jó, meg szeretném venni, hétfőn telefonálok, hogy hogy tudom elhoz(at)ni".
hétfőn telefonáltam, a válasz: "hát, az már elkelt. jött valaki és helyből elvitte"
"bolhapiac" című üzlet, szerintem ezek után nem fogok túl gyakran ott megfordulni.. :S

bocsánatot kérek a Tisztelt Nagyérdeműtől, de tőlem verset nem kapnak, mert hiába a véna - meg a mindenféle erek - nekem ez valahogy most nem..

napi bölcsességet meg nem írok ide, hanem megbízom Tisztelt Olvasót, hogy maga gondoskodjék róla!
a recept a következő: végy egy puha ágyat és a szükséges kellékeket (kispárna, takaró, villanykapcsoló lekapcsolt állásban [nem kell kiszedni a falból!]). ha ez megvan, akkor - lefekvés táján, fogmosás után - vesd bele magad és finoman "ágyazz meg" magadnak: feküdd ki magadnak a helyet, hogy a saját melegeddel legyél végül körülvéve. hunyd le a szemed. nagyszerű, ide akkor már nem is kell írnom semmit, mert ezt már nem tudod elolvasni :)
ha mégis sikerül, akkor jöhet a következő lépés: néhány mély levegővétel után gondolj arra, hogy hova indultál el ma először (a lakásból kifele). kivel találkoztál először?
és most jön a recept krémje: és mit mondott? mit tudsz tőle/a találkozásból tanulni?

1 megjegyzés:

Ben Dash írta...

Miután ma reggel elhagytam a lakást, a buszmegállóban találkoztam ugyanazzal a lánnyal, akivel ugyanakkor szoktunk menni Kőbányára. Persze ez nem igazi ismeretség, hisz nem is beszélünk egymáshoz, mint ahogy azzal a kedves kinézetű, mindig fehér sapkát hordó alacsony hölggyel sem, aki szintén a 7:10-et tartja ideálisnak a munkába menetelhez. De velük találkoztam először :)

Aki ismerős és tényleg találkoztam vele, az az egyik portáscsajszi volt az irodában, akivel minden reggel már-már ugyanúgy köszönünk egymásnak (én a szokott Ady-féle kétszeres Szia-Jóreggelt-tel, ő pedig a kissé unott válasz-sziával), valamint az emeleten az egyik jófej mánáger, aki tartotta nekem az ajtót miközben mosolyogva jó reggeltet köszönt.

És hogy mi a tanulság? Talán az, hogy kis megerőltetéssel jóval emberibbé lehet tenni az amúgy piszlicsáré eseményeket is. Csak erőfeszítés kérdése az egész.

Jó éjt :)

Megjegyzés küldése