2012. január 11., szerda

2012. január 10., kedd

Egynulla, nullaegy, filozofálás 2012, tömjénnel

Lassan ideje leszámolnom a tanítással egy időre, legalábbis amíg nem csillogtat meg előttem a jószerencse valami tanári jellegú álláslehetőséget. Valahol örülök neki, de azért furcsa lesz megszokni, hogy nem leszek _tanárnő_. Hiányozni fog a csoport, ahogy minden eddigi is hiányzik: kik jobban, kik kevésbé, és ez nálam cseppet sem a szorgalom vagy a tehetség függvénye. Natalya-nál, aki a kollégám (erre a kis időre még), döntő szerepű, hogy a csoport mennyire gyors felfogású, rugalmas, befogadó- és teljesítőképes. Nekem inkább az számít, hogy mit mutatnak magukból, mennyire van humoruk, mennyire kovácsolódnak össze, hogy állnak hozzám. Szép emlékeket órzök olyanokról is, akik eléggé megszenvedtek a német rejtelmeivel a Zenz-féle oktatás keretein belül. Olyanokról, akiknek könnyebbé tehettem ezt a folyamatot, elviselhetőbbé az élményt, és nem utolsó sorban élhetőbbé Ausztriát - nem egy bizony, szégyen vagy nem, elvérzett volna a döntő jelentőségű nyelvvizsgán, ha a várható feladatokat nem gyakoroltatom be velük, akár csalva, egyes szabályok megkerülésével, kihagyva a kevésbé fontosat, de sulykolva az életmentőt. Sajnos akadtak, akiken ez sem segített, és én az a fajta voltam, vagyok, leszek, aki minden ilyen élményt jórészt személyes kudarcként él meg. Tán egyszer leszokom róla, de magam előtt látom minden olyan volt tanítványom arcát, akinek nem sikerült a vizsgája. Ők sose nehezteltek, sőt, talán óvatosan kijelenthetem, hogy sokkal több dicsérő visszajelzést kaptam tőlük a tanfolyamok alatt és után is, mint kollégáim, akikről gyakran nem nyilatkoztak túl fényesen. Mondta János is, a volt kollégám: engem senki nem szidott, mindenki dicsért a magyarok közül. Persze ez csak a tanítványokra vonatkozik, mert akadt, akinek mégsem voltam elég jó - a főnököm. Nem kívánom elemezni a kritikáját, ahogy inkább őt magát sem, legyen elég annyi, hogy engem tapinthatóan szerettek és megbecsültek, akik a szemem elé, a szárnyam alá kerültek. Jó tanár vagy, Eni - nekem ezért már érdemes volt élnem. Olyan utódot kívánok Orsolyának, aki méltó a megüresedő helyem betöltésére.
Utód pedig, ahogy egy kis kutatás kiderítette, van, vagyis van esélye, hogy utódom lesz. Egyelőre a neve és az írása vált számomra ismertté. Ez esetemben, bár furcsa, de sokat jelent, mert van némi tanulatlan, ösztönös érzékem az emberek írás általi kibogozásához. Egyetemen mondogattam is, és egy nekem idegen lény elém csapta a füzetét, hát lássuk, hogy megy ez. Majd látott engem a füzet fölé görnyedni, s utána a szavaimban viszontlátta magát; olyan dolgokat hallott, amiket nem mondanak neki, sőt, amiket ő sem fogalmazott meg nyíltan magának, s akkor, amint engem hallgatott, bizony megdöbbent, hogy egy kis érzék és pár sor betűhalmaz mennyire árulója lehet valakinek. Persze mindenki sok kis apró mozaikból áll össze egésszé, s ha pár követ fel is ismerek az ábrán, nem látom a teljes képet... mégis, az ördög a részletekben lakozik. Az ördög biztos fraktál... a részletek sokszor leutánozzák az egészet, csak a megvilágítás más, vagy a látószög.

Mondom én, Szabó Magda telepszik rám, s nekem a Für Elise befejezése (talán tényleg Elizének kell ejteni, nem Eliznek?) sajnos nemhogy a lezárás örömét, sokkalta jobban a folytatás izgalmát hozta meg. Sóvárgást, kiapaszthatatlan sóvár vágyat a felfedezés, a magamat-tovább-képzés, a mélyre-merülés felé, mert eddigi éveimet eléggé tékozlón éltem. Az én hívószavam nem a SZÉP, JÓRAVALÓ, vagy más egyéb volt, csak ennyi: OKOS - pedig dehogy vagyok én az! Értelmes még csak-csak, gyors felfogású, kreatív meg mindenféle, de se nem művelt, se nem okos. Aki nem olvas, nem is lehet az. Könyvek, barátként is ellenségeim, ti bitangok! Az olvasástól elriasztott annak felismerése, milyen erős hatással lehet rám a más mondanivalója, és annak mikéntje. Mégis, jelenleg úgy érzem, vállalnom kell némi szivárvány-játékot, hogy az ezerszínű világ utóbb letisztulhasson, s az maradjon meg végül, ami igazán én vagyok, és nem holmi úti csomag, kultúr-maszlag, stílus-paletta, virtuóz zsonglőrmutatvány. Annak, aki ezeken a szédelgő sorokon kiigazodik, szívből és mélységes tisztelettel gratulálok, főleg, hogy nagy eséllyel magam sem fogom tíz év múlva megérteni, miről hadováltam itt össze, friss kis hajtásnak érezve csaknem 28 éves önmagamat, kiből még nevelhető sokminden, mert hajlékony és hajlandóságot mutató anyag... Ugyanakkor sokaknak mondom, mégis nevetnek, ha hallják - öreg vagyok én már, nagyon öreg. Csak tudnám, hogy lehetséges, hogy életben maradtam... nem épp logikus. Valakik most is biztos nevetnek - én nem.

2012. január 9., hétfő

Semmittevés, Szabómagda, "gürosz"

A minap emlegetett pörgős, újfajta élet azért még várat magára egy ideig - megkezdődtek a majdnem-munkanélküli napok. Ennek eredményeképpen a délelőtt nagyrésze Farmville-ezéssel telt (ugyanmár, az a röpke 2,5 óra nem is volt itt, biztos időugrást végeztem, és egyébként is, egy csomó mindent meg se tudtam csinálni a Farmjaimon, alig foglalkoztam vele, de tééényleg). Valami komisz sugallat nem hagyta, hogy távol tartsam magam Szabó Magda Für Elise-ének olvasásától, bár direkt nem kértem kölcsönbe Cilitől a könyvet, többszöri felajánlásra sem. Erre nem fönt van az interneten?! De, és már kiolvastam a felét. Azért nem akartam magammal hozni, mert tudtam, hogy ha elkezdem, nem lesz nyugtom, míg a végére nem érek, és utána sem sok. "Más dolgom van." - mondtam. És van is csakugyan, most pedig elhanyagolom. Álláskeresés nuku, önfejlesztés a békáknál, főzés - na azt meg minek, mikor itt a török kebabos szemben, 10 másodpercnyire? Gürosznak hívjuk gyakorta a kebabot, főleg Dávid, de ő még Magyarországon tőlem vette át. Nem girosz, hanem gÜrosz, igen. Egy klasszika filológiás átka és áldása az ismeret... ezért érzem magamhoz elég közelinek Szabó Magdát, a református, szilárd hitű lázadozó egykét, a mindig aktívan alkotót, én, a hitetlen, latinfelejtő, nagyokatgondoló kisember, a sehovasem-odaillő örömmel-kilógó. Vonz, űz, taszít, int, nem hagy. Neki lehet köszönni a napi bejegyzéseket - jórészt legalábbis. Szép lassan cserkész be, stílusa óhatatlanul rámtelepszik, formál... hát ezért nem szeretek olvasni. Tudván tudom a következményeit, és joggal tartok a hatásától. Mégis... van, aminek jobb nem ellenállni.
Azt pedig majd holnap írom le, mennyivel könnyebben lépkedek munkahelyem falai között, most, hogy záros határidőn belül elhagyom azt. Vannak új magyarok, de nem tanítom őket. Szembejöttek az utcán. Karl és Orsolya szárnyai alatt leledzenek, napi 8 intenzív órában - én ugyan nem tudom, kit sajnáljak emiatt jobban, de Dávid szerint elég egyértelmű a helyzet...

2012. január 8., vasárnap

Újra Ternitzben

"Most kezdődik a tánc!" - mondta a papagáj, és belerepült a propelleres szellőzőrendszerbe. Valahogy így érzékelem mindazt, ami most Dáviddal ránk vár. Kaptunk két hét ajándékot, ajándék időjárással, megannyi ajándék élménnyel barátok, családtagok között, mellett. És bizony ajándékokat is kaptunk mellé, ma cuccoltuk haza. Van itt hifi, fedőtartó, könyv, csoki rogyásig, ruhák, borok, meg még annyi jó, hogy sorolni is fárasztó. Mindenkinek mindent nagyon köszönünk, megvan a lendület egy sodró erejű 2012-höz. Remélem, más is így van vele.

2011, te nagy újítások éve, búcsúzunk tőled: volt esküvő, temetés, gyerekszületés, új munkahely keresése, megszerzése (Dávidnak), feladása (nekem), nyelvtanulás, nyelvtanítás, csőtörés, izgulás, nevetés, munka és munkátlanság (stbstb majdcsakabbahagyjamár), és mindehhez igen kevés bötű itt a blogban a sok történés rögzítésére... hát nem unatkoztunk általad, kedves 2011, az biztos. Kedves 2012: nehogy egy kicsivel is alább add! Vajon mit hozol, kis komisz? És vajon ki mit kíván magának idénre? Na jó, elég a filozofálásból, majd elalusznak a kedves olvasók. Azért hihi.

Hogy üröm is legyen az örömben, elmesélem a mai hazautat: Dávidot sajnos ugyancsak sürgettem, hogy a főnököm által beígért megbeszélésre időben odaérjünk. Emiatt az egész nap hangulata enyhén (vagy enyhén szólva) nyomott és feszült volt. N-i-féle aprólékos-idegőrlős-hajszálpontos-többverziós-tervezet completed. Dél előtt sikerült elindulnunk, fél háromra már itt is voltunk. A megbeszélésen pedig, minő meglepetés, nem volt ott senki. Mint kiderült, kaptam dél táján egy e-mailt, hogy mégsem lesz, csókolom. Talán kár volt a nap nagy részét emiatt megmérgezni. Sajnos (bár ez inkább kérdőjeles sajnos) ha valami fontos nekem, elég sanszos, hogy el is érem, ha kell, durvább eszközökkel is, bár sose tisztességtelenül.

A végére pedig, hogy mégis inkább vidám legyen a befejezés (egy kicsi N-i-nek ugyanis hepiend kell és kész), álljon itt egy párbeszéd á la Dávid & N-i:

"Dehát akkor ezen most nincs is olyan lyuk, ahova ezt be lehetne dugni."
"Nem, ez defaultból ilyen ujjazós."

Inkább még nem árulom el, miről is volt szó, hátha lesz olyan kíváncsi valaki és megtudakolja.

2012. január 7., szombat

Ami tegnapról kimaradt, és egy kicsi ma

Vízkereszt napján az osztrákok nem mennek dolgozni, ez afféle szünnap. Ezt csak azért írom le, hogy legyen miért irigyelni őket. És mi sem dolgoztunk tegnap egy kicsit se - ez meg azért említésre méltó, hogy minket is lehessen irigyelni. Dologtalanul mégsem telt a nap - már tízkor fölkeltünk, és fél tizenkettőkor sikerült reggelizni is. Nagyon elkapkodtuk, mondhatom. Utána némi beszerzőkörút következett, minek első állomásaként beszereztünk egynémely élményt Dávid nagymamájának meglátogatásával. Kicsi és öreg lett Magdi néni, de a körülményekhez képest mégis jó erőnlétben van, főleg szellemileg. Örült nekünk, és mi örültünk, hogy velünk örül.

Elég sokat voltunk ott, utána meg annál sietősebben szedtünk össze pár energiatakarékos izzót és fafaragó szerszámot az OBI-ban. Előbbi beszerzését egy december végén érkező, igen súlyos pénzösszeget tartalmazó villanyszámla indokolta, utóbbit az alkotói kedv. Arcokat szeretnék faragni- ki tudja, mikor jutok el odáig, hogy sikerüljön is. És bizony Dávidra is ráférne némi kézművesség... régen még vágyott is rá.

Utána az Örsön (nem az unokaöcs, hanem a tér, haha, köszönjük N-i) szemüvegvadászat következett - a vadászati díjat mondjuk Dávid már korábban befizette, így csak a préda "bezsákmányolása" volt hátra. Az összeget inkább nem írom le, de ebből a pénzből a barátnőm és a párja három napig üdül a Balatonnál, wellness-szolgáltatással egybekötve.

A nap fénypontjának az esti kimozdulás ígérkezett (legalábbis ekkor még ezt hittük). Barátostul bevettük magunkat a belváros egyik szórakozóhelyére, ahol is hatalmas táncos buláj volt meghirdetve. Este tízkor szép lassan, hova-siessünk-alapon kezdték az általuk funky, retro, pop és egyéb cirkalmas nevekkel illetett tüc-tücös rettenetet a hangfalakból árasztani, süketülésig és tovább. A dohányzási tilalom ellenére csak egy olló hiányzott volna, hogy vágni lehessen a füstöt. Táncolni viszont éjfél előttig csak keveseknek volt kedve (= senkinek), utána meg valamiképpen ellenkezőjére billent a helyzet. Él a gyanú, hogy ennek _essssetleg_ a népek által elfogyasztott, nem éppen minimális alkoholmennyiséghez is köze lehet, noha az árak sem épp a "minimális" kategóriába estek. Közben feltűnt, majd időszakosan eltűnt pár Dávid-rokon és barátaik. Aztán végképp eltűntek, mi pedig követtük példájukat, mert elég volt a füstből, a lökdösődésből és az egyre igénytelenebb zenéből. Dávid lovagiasan megmentett egy, a kanapéra felálló, majd onnan illuminált pillangóként leszédülő hájasabb leányzót, kutatta Liza elveszett kabátját, ami a ruhatárba szökött, hősiesen nem ivott, hogy hazafurikázhasson mindenkit, és mindehhez tűrte, hogy még a ramazuri előtt átöltöztessük Dávidos-ruhákból diszkós-ruhákba. Készült pár nyilvánosságot nem érdemlő fénykép, és rájöttem, hogy egész finom a gin-tonic. Geri öcsém szerint a rózsaszín felső Hello Kitty-s megjelenést kölcsönöz az embernek, ezért nem nyomultak a hímnemű egyedek. Éljen.

Ma már Veszprémben vagyunk, holnap megyünk "haza" Ternitzbe. A főnököm megbeszélést tart fél négykor. Vasárnap. Ismét csak éljen. Cili viszont érdekes helyen dolgozik, és Dávid örül, hogy énekkari próbán lehet. Sok cucc a kocsiban, sok finom étek a gyomorban, N-i 60 kiló, és ez sok.

A nap poénja

Ezen senki nem fog nevetni, nekem viszont 3 percen át sikerült, hangosan, éjjel fél háromkor: Beyoncé (vagy ki-a-rák) dalába, mikor Dáviddal kissé összeérintettük az orrunkat, belevegyült némi Lagzi Lajcsis hegedűszó. Magyarán: a szerelmetes orrolás képes átállítani a rádiófrekvenciát :) Naugye, hogy nem volt vicces. A többi élményről majd később, most lefekvés van, előtte még vacsoraaaaa :D

2012. január 5., csütörtök

Gellért-hegyi séta, fogas kérdések

Évivel (Dávid nagynénje) és Dáviddal egy igen kellemes sétát tettünk a Gellért-hegy késő őszt idéző lankáin. Évinek igen jó érzéke van ahhoz, hogy meglásson a fákban valami emberit, a természetben pedig emberfeletti szépséget, és ezt a tudását velünk is megosztotta. Így láttunk társalgó-fákat (nem a fa beszél, hanem rajta lehet társalogni kényelmesen, mindenkinek jut egy ágnyi hely), szemöldök-fát (minden faág fölött szemöldök ível át), sárkány-fát (ezernyi kis hegyes göcsört áll ki mindenfelől a fából), csörgő-fát (én paprikafának ismertem, Dávid zsidócseresznye-fa néven emlegette), miegyebet. Szedtünk ágról odaakadt zacskót, kiderítetük nem kis nyomozómunka árán, hogy habár az emlékek és a termések gurulósak, a mogyorófa valójában inkognitóban élő tölgyfa. Aki nem volt ott, az valószínűleg most nagyon értelmesen néz maga elé...

Kaptunk ajándékot is, olvasni- és enni-valót (felüdülés testnek és szellemnek, mosoly). És ami majdnem kimaradt, láttunk VUK jellegű játszóteret. A lényeg az, hogy az elhunyt VUK-rajzoló (nakitudjahogyhívják??) emlékére kis műanyag figurák képében ott trónol a játszótéren VUK, Karak, a sün, a részeg gúnárokok és egyéb állatfajták. Rögtönözve elő is adtam pár idézetet a rajzfilmből, nagy kedvencem ugyanis. Sikerrrrr.

Volt előtte némi ügyintézés a Zokmányirodában, kapok majd új útlevelet. Vettek ujjlenyomatot is, jUJJjjj de izgi, és a fotón kissé (????) olyan benyomást keltek, mint a Szent Teréz látomása. Sebaj, élőben sem mindig vagyok hihető színben. Valamint úgy néz ki, Magyarország szereti magához láncolni kis számú lakosságát, mert aki nem rendelkezik itt állandó lakcímmel, annak nem ad ideigleneset. Na szép. Maradsz, mész örökre, vagy sunyin lapítasz a dupla állandó lakcímeddel.

A Hoferben, amit itt Aldiként csúfolnak és a Lidl mögé volt dugva, ravasz a reklámújság. Van, amit 5-ei dátummal hirdetnek meg benne, de az, ami nekünk kéne (teljesítménymérő), természetesen csak 8-án kerül a boltokba. De hogy külön dátumhoz esetleg külön újság, ugyan már.

A nap fogas kérdései pedig:

Miért lyukadnak nekem ennyire a fogaim?
Miért kell két adag érzéstelenítő injekció egy kicsit lyukas foghoz?
Miért szúrja a felső ínyemet az a fog, amiből még le is csiszoltak?
Miért van az az érzésem, hogy ezekre senki nem fog nekem értelmes (vagy bármilyen más) választ adni?

És így estére a mostani téma, amivel a családomat szórakoztatom: milyen munkám lesz nekem Ausztriában, most, hogy felmondtam január 20-i hatállyal (aki még nem tudná)?