A posztjaim többségéből, hogy mi jár a fejemben. Visszaolvastam párat. Nem derül ki, és kész. Titokzatos Bendes kisasszony... mondta anno Simon Zoltán. Tudta a frankót... nem derül, nem terül ki az N-i belseje.
Ez lehet, hogy nem is baj...
De azért most leírom.
Borzasztó, hogy Dáviddal nem tudunk elég időt együtt tölteni. Emiatt morzsolódunk, és szerintem többségében ebből adódik a fáradtság-érzet is.
Nagyon rossz, hogy az eltervezett dolgokat nem sikerül végrehajtani.
A lakás kicsi, benne túl sok a lom, és igazából ez sose lesz az otthonunk.
Nemcsak azért, mert nem fordítunk rá (sem időbeli, sem anyagi) gondot, hanem mert albérlet, ideiglenes szállás. A következő azért lakályosabb lesz, de amit majd igazán OTTHON-nak nevezhetek, az majd csak a sajátom lesz. Mi nem vagyunk osztrákok, akik úgy lettek nevelve, hogy jó a bérlakás is, még a gond is kevesebb vele. Nekem igenis több "gond" kell, magyarul: saját lakás.
Ezért akartam eljönni Magyarországról, ezért vagyunk itt kint, ezért dolgozunk egészen más pozíciókban, mint ami a képesítésünknek (és mi tagadás, a vágyainknak) megfelelne.
Sok otthon élővel ellentétben én követem a híreket, igyekszem a politikával is legalább nagy vonalakban tisztában lenni, hogy ne veszítsem el a fonalat azáltal a pár kilométer által, ami elválaszt a hazámtól. A hazámtól, ahova nem tudom, mikor térek vissza, de azt nagyonis tudom, hogy vissza akarok térni. És biztosan nem vagyok a világban egyedül ezzel a hon-vággyal.
Itt viszont élet van, pénz van, munka (!) van. És nem könnyű egyhamar feladni, amit egyszer megszokik az ember. Egyáltalán fel kell-e adni, vagy legyünk kétlakiak, ahogy megintcsak sokan teszik - ingázva, itt is lenni, ott is lenni... hogy legyen?
A mostani munkahelyemet szeretem. A munkám elmegy, a főnök és Ági több, mint amit annakidején egy irodai munkától reméltem. Mégis... ha szabad nyarakat akarok magamnak,, meg kreatívkodást kölykökkel, meg azt, amit kiskorom óta művelek félig tudatosan, s félig tudatlanul... TANÍTANI, megmutatni az embereknek magukat, egymást, a világot... ha ezt szeretném, akkor előbb-utóbb ott kell hagynom a mostani helyemet. És ki tudja, félelemből-e, vagy kényelemből, vagy egyéb okokból, de nem akarom otthagyni.
A gyerek-téma. Legyen, ne legyen. Hány legyen. Sose fogom szeretni a gyerekeket, pedagógus vagyok, nem pedofil. Az embert tudom szeretni, akit ismerek, akinek a szemébe nézek. Hülyén gügyögni tudok, de nem az én műfajom... a kicsik nem. De valami azt súgja, hiányozna a jövőben, ha nem lenne saját családom. Szóval a "nemakarokgyereket"-től eljutottam a "nembiztos, hogyakarokgyereket, delehet"-ig. És ige, ha már kölyök, akkor négy. Tényleg NÉGY.
Dávid és a munkája... ez a suli-dolog akár még ígéretes is lehet... más kérdés, hogy mellette mennyire lehet gyereket nevelni félállásban, vagy elmenni gyesre. Mert gyesre én NEM szeretnék menni, max úgy, hogy négy órában dolgozom mellette.
Nos, ezek foglalkoztatnak mostranság. Holnap jönnek a kuncsaftok, és szombat-vasárnapi Bécs-mutogatás lesz a program. A SoMa-ba azértis eljutok, kéne egy melegebb kabát...
1 megjegyzés:
Azt az egyet megtanultam, hogy felelembol nem csinalni valamit (vagy csinalni) a leheto legnagyobb butasag. (if it scares you, it might be a good thing to try, mondta volt valaki bolcs elme). Ettol persze nem mindig konnyu.
A gyereket meg nem KELL szeretni, jon az magatol,(mondom en) gugyogni sem kell, nem hulye, gyerek :)
Es ugyis jo lesz a vegen, HA tesztek a morzsolodas ellen :)
puszi
C
Megjegyzés küldése