2013. május 21., kedd

Határt szabni érdemes

Mert az embernek akkor is vannak határai, ha nem akar róluk tudomást venni. Például ha túl sok sorozatot akar nézni, másnap olyan lesz, mint egy ólomlufival töltött vízihullácska. 

Főleg, hogy főzni is kell még reggel.

Bent munka volt, de nem rengeteg. A főnöknek kereken megmondtam, hogy ha együtt kirándulunk legközelebb, akkor azt tehetnénk úgy is, hogy a banda együtt marad, és nem szakad szanaszét. Némi diskurzus után meglett a közös nevező. 

Holnap megint jön Saakine, és nem törököztem semennyit. Nagy szégyen, a kezdeti lelkesedés után... össze kell szednem magamat megint. És a billentyűzeteket is be kell vinni, hogy számítógépet lehessen tesztelni, és afrikai kereskedőcégeket kell keresni, miközben a karaoke-estre megtanulok egy irgalmatlan nehéz és csupa-dialektus-nótát, ami elvben az elvált nők himnusza... Tudta a fene, de ha már megígértem, meg is kell tenni. És gitározni, és zongorázni kéne, és futni, meg táncolni, meg mozogni, úszni és olvasni és önképződni, amíg még lehet. Előbb-utóbb vége lesz a sorozatnézésnek is, és akkor mindezekre lesz idő.

Bölcsességből már Dunát lehet rekeszteni ezzel a bejegyzéssel, de egy Juhász Gyula-vers még pont idefér.

 Sóhaj

Meg akarjátok ölni a pacsirtát,
Harsány dalost, mert pirkadást dalol,
Hisz könnyüket már a mezők kisírták
S a Nap, a Nap kél már a hant alól.

És mit bántjátok a szomorú hattyút,
Ki fölriadt a fekete tavon
S énekbe kezd, mely oly édesbúsan szól,
Hogy kéjesen borzong a fájdalom? 

És mit akartok a fáradt dalostól,
Ki bús robotban vigaszt énekel
És áhítattal az ünnepre gondol,
Mely jönni fog még, ó mert jönni kell!

Töretlen optimizmus, nemde? No, tegyük el magunkat egy víg holnapra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése